Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)

1982 / 2. szám - Kárpáti Kamil: Egy költő perújrafelvétele

nem mondhatok-e ellent a költőnek, nem ajánlhatok-e saját sommás ítélete alól felmentést, valamilyen perújrafelvételt neki is, korának is, vagyis mindannyiunknak.

Nem könnyű feladat. Akit „nem érdekel a költészet”, kézzel-lábbal szabadulna tőle. De vérengzést nem lehet úgy csapni a papíron, hogy közben a lélek sértetlen marad. Győri László is versben akarván szabadulni a verstől, nem csak a kimerült, kiürült versgesztusokat, díszt és cicomát csupálta le. Tusájának megrendítő tanulsága éppen az, hogy akárhányszor elvetve mindent a „magig”, kiderült, hogy e mag megkukacosodott a rétegek alatt, vagy éppenséggel teljesen eltűnt, s egészen máshol, dühítő díszek, sallangok kupacán pulzált keresztül, hogy a költő kísértetvadászata utána elölről kezdődjék.

E hajszában különösen elsivatagosodott képet nyújt ész és vidéke, az okoskodva szóló költő. A gyötrő, mély kétségbeesés társadalmi szereppé szelídülve hangfogó az önkivégzésen. Pl. a Napló végén, ahol ígéri, hogy a vers „folytatása következik. / Ha majd elkészül a nyelvtan. / Ha már a szabályt levontam, / hogy ki nevében élek így”. Először okosnak, tudatosnak tetszik Kő c. versében is: „Költészet? Kő? Bolondság. Azt mondd ki csak / másokban, magadban ki vagy, mi vagy!” Okosság? Az a költő, aki előbb akar nyelvtant készíteni, s csak aztán oldja meg nyelvét..., aki azt mondja, a vers csak akkor következik, miután a szabályt levonta, hogy ki nevében él úgy, ahogy ... nos, az fejtetőre állít mindent! A költészetet nem képes megkülönböztetni a tudományos észlelés folyamatától. Irodalmi (s nem irodalmi) tételgyártókhoz hasonlít, kik elméletből konstruálnak szabályokat (lábukkal az ég felé kalimpálva), s elhűlnek, hogy a gyakorlat gazdagsága nem fér be szemellenzőik közé. Áll a költészetre a kérdezni tudás fontossága. De az evidencia kérdéssé alakítása: álkérdés. Például, hogy a költő „ki nevében él így”, álkérdés, mert jól tudja, hogy a nembeli ember nevében. (S ebben neandervölgyi öröksége éppúgy bennfoglaltatott, mint mai individuuma, a történelmi ember éppúgy, mint saját kora.) De nem tűr elnézést álfelelete sem. Ha a költő így szól: „Azt mondd ki csak magadban, másokban ki vagy és mi vagy”, semmitmondása megtévesztő, hiszen úgy tesz, mintha rangsorolna, sok egyéb lehetőség közül ragadná ki ezt az egyet. Holott ez a költészet egyetlen lehetősége. Mióta az ember verset ír, mást nem tehet, csak azt írhatja meg, kinek véli magát (képzeli, hiszi, látja, tudja) másokban és magában.

Karsztosodás, meszesedés lepi el a költő kapcsolódását József Attilához is. Születésnapomra c. versében bár azt mondja, „garázdaság” a József Attilától átvett forma, s „a toll / bitor / merészség, / mellyel meglopom, / ki élek, így a holt lapon / hevét, / nevét”, mégis írja a kölcsönvett formájú verset, s nem is egyértelműen lopásnak látva tettét, hiszen körülveszik költőtársai, sorsának osztályrészesei, akik nemcsak „harminckét éves oktatók, / tantárgyba őt is iktatók”, hanem „.. .újra verselők, / akikben ezt a nyers időt, / hiszem, / a szem / egykor majd hűen látja meg”. Sőt! A bizakodásban még továbbmegy; azt szeretné, ha maga József Attila bólintana az új versekre, a magáéhoz mérné: „.. .íme, költemény / ez is, / az is”. Ám a játék vége már torokszorítóbb: „De most, harminckét évesen, / lévő, ki nincs még, őt lesem, / miként / beszélt.” „Lévő, ki nincs még”, ettől torokszorító. Ettől, innen kezdve várja az ember, hogy a József Attila-i kölcsön átlényegül, önálló Győri-verssé és magatartássá válik, a testet öltött kézszorítássá,

2C