Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 1. szám - Csányi László: A negyedik király

A meglehetősen rejtélyes bizánci Fiziologus, aki — bármennyire bizonytalan is, hogy mikor élt — kultúrák keresztútján font egybe természetszemléletet és szimbólumot, mindenben az emberi és isteni kapcsolatát látva. Néha felettébb olcsó jelképpel is beéri (a fecske a tél végén ébreszti a pásztort, így ébrednek az aszkéták, ha megszabadulnak a vágytól és szenvedélytől), gyakran tudománytalan (a hiéna változtatja nemét, jelképezve a zsidókat, akik egyszer istenhívők, majd bálványimádók), a fűrészcet ama tökéletlen embereket jelképezni, akik megpróbálnak a próféták nyomában járni, de lemaradnak, mondjuk így, nem bírják velük az iramot, s nála jelenik meg először az unicornis, az egyszarvú is, mint az érintetlenség jelképe.

A Fiziologus már rendszert alakít ki, jelképeinek egy dogmarendszeren belül egyetemes érvényt ad, s ebben a praktikus-teológiai világegyetemben mindennek jelentése van, de ennél többet nem is mondhatunk, mert a valóság itt csak arra jó, hogy egy magatartásforma számára a példa tanulságát jelentse. A valóságelemet kell kiemelnünk, ugyanis erre rakódik rá a jelkép, mely a praktikus tanulságot hordozza. S így van végig a középkoron át, bizonyítva azt, amiből kiindultunk, hogy a képzelet nem tudja áttörni saját korlátáit, s legföljebb a mennyiségi elemmel váltja ki a spirituális hatást, amit Bonaventura látomásában a hatszárnyú angyal példáz, vagy az elhallgatás jelenti az áthatolhatatlan titokzatosságot, mint Gottfried mester esetében, aki — láttuk — többet tudott, mint amennyit elmondhatott.

Új kérdés merül fel akkor, midőn a látomásnak tárgyiasulnia kellene, de a valóság nem igazolja azt, ami a lélekben lejátszódott. A tudós Salamon ben Simeon részletesen beszámol a mainzi zsidók lemészárlásáról, ami „egy Gottfried nevű herceg, a Bouillon-i” rémtette volt 1096-ban. „Miért nem sötétedett el az ég boltozatfa, a nap és a hold, midőn egyetlen napon, Szíván hava 3. napfán ezernégyszáz lelket mészároltak le?” A kérdés egyáltalán nem költői, ahogy a krónikás átka is nagyon evilági, midőn azt kívánja, hogy a hercegnek „még csontfai is megőröltessenek”.

A középkori gondolkodás vertikális megosztottsága olyan gondolatkonstrukció, mely képzeletbelivé teszi a valóság kiválasztott elemeit, hogy saját szándéka szerint ruházza fel őket olyan tulajdonságokkal, amelyek gondolkozásmódját igazolják. S itt az akarati elemet kell hangsúlyoznunk, mert a misztikusok, bár az Istenben való megsemmisülésre gondolnak, mindig előkészítik a látomást és annak tárgyát, s a révület, a tudatosan kiváltott azonosulás a vágybeli képpel, a fölizgatott képzelet valósága, melynek abban rejlik misztériuma, hogy a valóságot olyan új közegbe helyezi, melyben egyenként minden tapasztalati elem felismerhető, de önkényes sorrendiségük új szféra illúzióját kelti. „Az éber élet nem értelmezhető olyan szabadon, mint az álmodott, kevésbé költői és zabolátlan” — mondja az őrület határáról visszapillantó Nietzsche (Morgenröte), s ha a Fiziológusról úgy vélekedtünk, hogy a valóságból következteti ki a látomás által sugallt tanulságot, itt már arról kell beszélnünk, hogy az álom a tapasztalati tényeket fonja át. Továbbra is a folyamatot kell fontosnak tartanunk, azt a tényt, hogy a valóság szublimálódik, s egy másik szférában új formában jelenik meg, új jelentéstartalommal, de mindent a tapasztalati tények határoznak meg, akkor is, ha ábrázolni kell ezt a megkettőzött valóságot.

55