Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 1. szám - Csányi László: A negyedik király

Példáink esetlegesek, egy elképzelhető rém-ikonográfia helyett a középkori képzelet valós voltát illusztrálják csupán.

Carpaccio Szent Györgye, miután a bámész nép elé vonszolta a legyőzött sárkányt, diadalmas mozdulattal áll a kép tengelyében, de a fenevad inkább idomtalan, mint félelmetes, ahogy Szent Trifone megszelídített szörnye is alig több nyughatatlan kutyánál, melynek nyaka túl hosszúra nőtt, s szárnyai vannak. Másik Szent Györgye (valamennyi Velencében a San Giorgio degli Schiavoniban) lóháton vágtat a rémnek, amely az iszonyattól megdermedve várja legyőzőjét. Egyébként nem is tudna mozdulni, két vékony madárláb tartja esetlen testét, melyhez söprűként tapadnak a repülésre alkalmatlan szárnyak.

Még két példát csupán. A firenzei S. Miniatoban Spinello Aretino freskóciklusa Szent Benedek történetét mondja el. Két képen is megjelenik a démon, az egyiken a megszállott szerzetesből távozik, a másikon azon kuncog, hogy az egyik barátra dönthette az épülő templom falát. Csak a méretekben van különbség, bizonyítva, hogy a fal ledöntéséhez izmosabb démonra van szükség. Egyébként mindegyiket megfigyelés jellemzi, de az egyes valóságos részleteket legföljebb torzítja a képzelet, új elemet nem talál ki.

A középkor legdrámaibb látványa Giotto utolsó ítélete (Giudizio finale, Padova), de itt is jellemző, hogy emberszabású szörnyei csak rémületes külsőségükkel különböznek a kárhozottaktól.

A képzelet a kegyes jelenetekben sem lép túl a valóságon: Szent Ferenc tüzes szekerét pontosan megfigyelt paripa húzza a barátok látomásában, s midőn megkapja a stigmákat, a kiterjesztett karú Krisztus egy szárnyas jelenségből — amit másoknál is viszontlátunk —, mint valami burokból szól hozzá (Assisi). A képzelet — egyelőre — nem képes csodára, nem tud átlépni valósága falain, s Arisztotelész szabálya a természet utánzásáról tulajdonképpen kényszerűség, még Picasso esetében is, aki midőn háromorrú nőket rajzol, csak megsokszoroz egy tapasztalat által igazolt jelenséget. A kérdés lényegét másutt kell keresnünk, de még szükségünk lesz egy kitérőre.

Bosch és Loyolai

Kortársak voltak, Bosch még él, amikor Loyolai (legalább egyszer írjuk le teljes nevét: Inigo Yanez de Onaz y Loyola) már elfordult a világi hívságoktól, ' s visszavonulva Manrézába, megírta az Exercitia spiritualiát. Boschról keveset tudunk, azok a találgatások azonban, amelyek egy titkos szekta tanainak illusztrátorát látják benne s így keresik titkát, megalapozatlan feltevések, s egyaránt hiányzik hozzájuk a tárgyi és az alkotáslélektani bizonyíték.

Ezeknek az évtizedeknek vektorait körülbelül így húzhatjuk meg: a középkori képzelet egy helyben topog, s a reneszánsz is inkább érzelmileg tágította ki a világot, a róla alkotott kép alig változott. Azt sem lehet mellőzni, hogy a ptolemaioszi világkép, mint látvány, sokkal bonyolultabb volt a kopernikuszinál, s csak a megrögzött dogmákkal nem lehetett egyeztetni, vele szemben Newton univerzumát igazán könnyű volt elképzelni. Kopernikuszon egyébként Luther is gúnyolódott, a tudós Melanchton pedig abszurdnak nevezte, hogy ,,meg56