Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 1. szám - Csányi László: A negyedik király
dogsága, ám a firenzei Santa Croce szerzetesei közül válik ki az első eretnekek csoportja is, fra Giacomo, Bentivegna da Gubbio és Giovannuccio da Bevágná, akik úgy vélték, hogy aki a szent révületben megpillatotta Istent, örökre eljegyzettje, s választottságára azzal sem lesz méltatlan, ha ezután az evilági örömöknek adja át magát. Az élveteg X. Leó vagy a züllött és gonosz VI. Sándor őszinte hitét csak ilyen forrás éltethette. Luther a végső ösztönzést a német dömések perjelétől, Johannes Tetzeltől kapta, aki gátlástalanul árulta a bűnbocsánati cédulákat. De Tetzel hite, hogy elleste Isten titkát, fontosabb, mint az, hogy mennyi pénzt zsebelt be. Istené a titok, mondja Luther, s vele a többi reformátor, akik látomásszerűen hittek abban, hogy a világ vertikális beosztású, fölül a titkát őrző Creator mundival. A reneszánsz pápák már meg sem értették ezt a korakeresztényekre emlékeztető gondolkozást, de történelmietlen lenne úgy vélekedni, hogy hitetlenek voltak, ám úgy gondolták, hogy a valóságosan jelenlevő Isten szövetségesük, akinek létéről, sőt jelenlétéről nem volt kétségük, s ebben a humanizált misztikában az isteni elem csak emberi formában lehetett jelen. Rémek A középkor racionális, és révületében is felismerhetők valósága körvonalai, s természetes, hogy rémei is a valóságból lépnek ki, makrancosságuk ellenére is inkább igába fogható háziállatok, mint undorító szörnyek. A világkép — kezdettől — tapasztalati valóság, s még Kant is A tiszta ész kritikájában (1787) félreérthetetlenül mondja, „a geometriai alaptételeket soha nem általános fogalomból, hanem szemléletből vezetjük le, a priori apodiktikus bizonyossággal”, amiből egyértelműen következik az euklideszi szemlélet kimérhető, síkba helyezett végtelensége. Mindez valóban a közvetlen tapasztalatból következik, olyan világszemléletből, amelyből soha nem lehetett volna eljutni alapvető kérdésekhez, mint a térgörbület előjele vagy a világegyetem téridőtérfogata. Az embert évezredeken át az empiria jellemzi, csak annak hisz, amit kezébe vehet, megmérhet, s a képzelet legföljebb azzal játszik el, hogy a valóság elemeit másként rakja össze. Már a Gilgamesben is: Engidu részben állat, részben isten, s Gilgames a halhatatlanság titkát keresve vándorútján végtére csak a mese szabályai szerint megalkotott lényekkel, tájakkal találkozik, mint a skorpióemberck, vagy a drágakövekkel ékes csodákért, hogy végül a holtak birodalmából megidézett Engidu az alvilág vigasztalanságáról beszéljen, épp úgy, mint Akhilleusz. A természet is segítette a képzeletet, a sárkányok mögött félelmetes őslények, dinoszauruszok, tyrannoszauruszok bizonytalan árnya komorlott, mert a föld mélyéből előkerült csontok, megfejthetetlenségü'kben is, megsejttettek valamit az ellenőrizhetetlen múltból, ami egyébként a krokodil vagy a leguan képében egy kicsit még ma is jelen van. De fontosabbnak kell tekintenünk magát a folyamatot, melynek eredményeként a képzeletben olyan új fogalomként jelenik meg a valóság részleteiből összeállított kép,*amit értelmezni lehet, sőt, egy bizonyos életforma jelképpé is változtathatja. 54
