Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 1. szám - Csányi László: A negyedik király

krónikás megjegyzi, „sokkal többet látott, mint amennyit elbeszélhetett”, s Gottfried mester megigazulásának története itt kap emberi érvényt: tanú, de amit nem tud elmondani, azt mindenkinek magának kell hozzágondolnia történetéhez.

Bonaventura, midőn a titokzatos fényről beszél, amit szent révületében pillant meg a lélek, józan-gyakorlativá fordítja a látomást: Haec lux est inaccessibilis et tarnen proxima animae, — ahol a kulcsszó a tarnen, vagyis hozzáférhetetlensége ellenére, mégis előttünk, közelünkben van az isteni fény.

Egy-egy legenda életútját követve képletünk még világosabbá válik. Boldog Margit legendája, melynek olasz változatára már Toldy felfigyelt, (Specchio deli anime semplici dalia beata Margherita figliuola del Re dungari scripte), pontosan mutatja, hogy a kortársi tényközlés milyen elemeket vesz fel az időik folyamán, s az elragadtatás, a mentis excessus, a későbbi visszaemlékezésekben miként légiesíti a valóságot. Bonaventura elmélkedése, az Itinerarium mentis in Deum (fontos, hogy a mens, az ész vezeti), ami a Specchio egyik ihletője, hatszárnyú szeráfról beszél, aki arra tanította, hogy az alázatosságot mindenek fölébe helyezze. Margit is ezt cselekszi, s a német változatban már ,,dy war liphaberin der armutz”, majd quasi mortua fekszik az oltár előtt, azután — utalás Bonaventurára —• „Krisztus szeráf képében megjelölte őt teste sebhelyeivel”, s a Specchio már azt is tudja, hogy elragadtatott a földről, fu rapita dello spirito sancto et fu levata da terra. (Az utóbbi idézetek forrása Kastner Jenő szép tanulmánya, az Együgyű lelkek tüköré.)

Ügy gondolom, inkább a valóság misztikájáról kell beszélnünk, amikor a gondolat számára az emberi válik sejtelmessé, a mögöttes, amit a való vet Platon barlangja falára, de itt a sorrend fordított: nem az árnyképből kell következtetni egy lehetséges valóságra, hanem a tapintható és átélt körvonala jelenik meg a végtelen falán, s egy újabb valóságról kellene vallania. De a gondolat visszatér a földre, „er habe mehr gesehen, als er sagte”, olvassuk a Gottfried mesterről szóló krónikában, ahol a nem-tudás ténye nemcsak belenyugvás, hanem az ismeret forrása is. Amikor Heisenberg arról ír, hogy az emberi nyelv elégtelen a megismert közléséhez, minőségi különbségről van szó: még visszatérünk rá. A középkor a számára lehetséges misztikumot saját világán belül éli át, s még csak földrajzi titka sincs: Dante túlvilágába térképpel kezünkben indulhatunk, s Tar Lőrinc pokolra szállásának helye is azonosítható. A középkor ugyanis mindent tud, amit tudni akar, sőt mintha már az hozná zavarba, hogy nagyon is sokat tud, s Luther mozgalma, eredeti formájában, egy új és átszellemültebb miszticizmust jelent, mert Istenre bízza azt, amit a búcsúcédulák árusai fillérre kiszámítottak, pontosan tudván, hogy mennyit ér egy bűn megváltása. Az egész reformációt félreértjük, ha azt gondoljuk, hogy Luthert a pápai kapzsiságnak a megváltás árában megnyilvánuló üzletszerű gyakorlata háborította fel, éppen ellenkezőleg, a titok kiárusítása zavarta, mely kiiktatta az isteni elemet, miután elleste és gyakorlattá tette módszerét, melyben a papi pénzsóvárság végtére mégis csak bocsánatos bűn. Istené a titok, s amikor Krisztus Péterre bízta az oldás és kötés jogát, csak a misztériumot ruházta rá, nem pedig a titok megfejtését. Ekkor már a pápai udvar reneszánsz könnyelműsége általános érvényt kapott, s amiről kevés szó esik a reformáció megítélésénél, a gyakorlati elem is mellélopózik: a ferences eszményből nő ki az Istenben való megsemmisülés panteista bol55