Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 1. szám - Fodor András: A monumentalitás József Attila képeiben

taforái nem a kifejezés tetszelgő mutatványai, nem ámulásra, vagy rideg statisztikai számbavételre való idegen kösöntyűk a versen — nagyon is egyek vele, gyakran a legfőbb mondandó hordozói.

E szóban forgó eredeti látásmód karakter jegyei közül egyik, a kortárs magyar lírából kiütköző következetes megnyilvánulást szeretném nyomon követni: a nagy feszültségeket sűrítő, hatalmas tereket átfogó, az arányok, súlyok megválasztásával is monumentalitásra törekvő költői architektúrát.

Már a Nem én kiáltok tizenkilenc éves kamaszköltőjénél találunk ilyen meglátásokat:

... a nagy háztömbök mögött Allelujázva-üvöltve-nyögve-káromkodva Lihegve-hidegen-ravaszul-kapkodva Emberlajtorján másznak magasra Emberek

S a dühödt körutak nyakán Kidagadnak az erek...

Ez azonban nem saját lelemény, hanem a korszak expresszionista-retorikus hangja. A méretekkel, szavakkal való indulati túlzás rokon példáit bárhol megtalálhatjuk Kassák verseiben:

némelyek vállán New York felhőkarcolói virrasztónak mások szeméből vörösen kikönyökölt a gyűlölet

Ebben az időszakban inkább az ifjú költő fordított optikával nézése, a parányi dolgokat is emberi szintre emelő meghitt figyelme hat meglepő hitelességgel. A Hangya leírásában például, ahol a dimenzióváltás, a látszólag eszköztelen megjelenítés: — „Kis, fáradt fejét csillámokra hajtja / és alszik véle csöpp árnyéka is” — a mikroszkopikus színteret szorongatóan drámaivá tudja tágítani. Ez a gyöngédség, mely mint később tapasztaljuk, vissza-visszatérő eleme, szinte kötőanyaga a józsefattilai monumentalitásnak, még az ilyen kordivathoz igazodó, szólamszerű paradoxont is meleggé bűvöli: „Légy egy fűszálon a pici él / S nagyobb leszel a világ tengelyénél!”

Ha tovább vizsgáljuk a húszas évek végén különféle hatásokat asszimiláló költő képalkotó temperamentumát, kiderül, hogy választásait a testes valóság íze, színe, plaszticitása, s az iránta való már-már epidermetikus érzékenység szabályozza. Ezért nem tud igazán megbarátkozni sem az egyéniességtől tartózkodó puritán dikcióval, sem a verbális fordulatokat hömpölygető, deklamáló pátoszszál. ö a fogalmazott szöveg minden elemi részecskéjét, minden impulzusát magához idomítva, a jelzőkbe, határozókba, igékbe, szókapcsolatokba egyenként torlaszt hatalmas feszítő erőt. így jut a Medáliák némelyikében odáig, hogy szürreálisán csapongó gesztusai olykor félelmetessé súlyosodnak, valósággal a kozmoszba ütköznek:

46