Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 1. szám - Fodor András: A monumentalitás József Attila képeiben

taforái nem a kifejezés tetszelgő mutatványai, nem ámulásra, vagy rideg statisz­tikai számbavételre való idegen kösöntyűk a versen — nagyon is egyek vele, gyakran a legfőbb mondandó hordozói. E szóban forgó eredeti látásmód karakter jegyei közül egyik, a kortárs ma­gyar lírából kiütköző következetes megnyilvánulást szeretném nyomon követni: a nagy feszültségeket sűrítő, hatalmas tereket átfogó, az arányok, súlyok meg­választásával is monumentalitásra törekvő költői architektúrát. Már a Nem én kiáltok tizenkilenc éves kamaszköltőjénél találunk ilyen meg­látásokat: ... a nagy háztömbök mögött Allelujázva-üvöltve-nyögve-káromkodva Lihegve-hidegen-ravaszul-kapkodva Emberlajtorján másznak magasra Emberek S a dühödt körutak nyakán Kidagadnak az erek... Ez azonban nem saját lelemény, hanem a korszak expresszionista-retorikus hangja. A méretekkel, szavakkal való indulati túlzás rokon példáit bárhol megtalálhat­juk Kassák verseiben: némelyek vállán New York felhőkarcolói virrasztónak mások szeméből vörösen kikönyökölt a gyűlölet Ebben az időszakban inkább az ifjú költő fordított optikával nézése, a pa­rányi dolgokat is emberi szintre emelő meghitt figyelme hat meglepő hitelesség­gel. A Hangya leírásában például, ahol a dimenzióváltás, a látszólag eszköztelen megjelenítés: — „Kis, fáradt fejét csillámokra hajtja / és alszik véle csöpp ár­nyéka is” — a mikroszkopikus színteret szorongatóan drámaivá tudja tágítani. Ez a gyöngédség, mely mint később tapasztaljuk, vissza-visszatérő eleme, szinte kö­tőanyaga a józsefattilai monumentalitásnak, még az ilyen kordivathoz igazodó, szólamszerű paradoxont is meleggé bűvöli: „Légy egy fűszálon a pici él / S na­gyobb leszel a világ tengelyénél!” Ha tovább vizsgáljuk a húszas évek végén különféle hatásokat asszimiláló költő képalkotó temperamentumát, kiderül, hogy választásait a testes valóság íze, színe, plaszticitása, s az iránta való már-már epidermetikus érzékenység szabá­lyozza. Ezért nem tud igazán megbarátkozni sem az egyéniességtől tartózkodó puritán dikcióval, sem a verbális fordulatokat hömpölygető, deklamáló pátosz­­szál. ö a fogalmazott szöveg minden elemi részecskéjét, minden impulzusát ma­gához idomítva, a jelzőkbe, határozókba, igékbe, szókapcsolatokba egyenként torlaszt hatalmas feszítő erőt. így jut a Medáliák némelyikében odáig, hogy szür­reálisán csapongó gesztusai olykor félelmetessé súlyosodnak, valósággal a koz­moszba ütköznek: 46

Next

/
Thumbnails
Contents