Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 1. szám - Fodor András: A monumentalitás József Attila képeiben
FODOR ANDRÁS: A monumentalitás József Attila képeiben Akik a történelmi sorsforduló, 1945 után, az értékek hirtelen átminősülése idején szembesültek az igazodni magára mutató József Attilával, korszakos jelentőségét fölismerve, kevéssé figyeltek arra, mi köti össze őt pályatársaival, költőelődeivel, a két háború közti magyar költészet folyamatával. A jó, vagy rosszhiszemű elfogultságok, a napi politika kényszerítő hasznosságelvei, a részt az egészből (sokszor az egésszel szembe) kiragadó vizsgálati módszerek azóta körültekintőbbé lettek, finomodtak, tárgyilagosabban ügyelnek a kontinuitásra. Ma már, úgy vélem, kimondatlanul is nyilvánvaló, hogy József Attila poétikája, formaeszménye szervesen odaköthető a Nyugat-iskoláéhoz. Kétségtelen, hogy saját útját, hangját keresve sokat tanult a Kassák-féle expresszionista szabadversből; tény, hogy nagy hatással volt rá a népdal strófától-strófáig sodró, gondolatritmusokkal, lazító asszonáncokkal s váratlan képzetkapcsolásokkal inspiráló lendülete; ugyancsak mélyen érintette — hisz eredendő hajlama volt rá — a szürrealista képzelet, az ironikus-groteszk asszociációk bátor játékossága. — Mindez együtt mégsem tudta eltéríteni attól a pontosságtól, gondolati és ritmikai lekerekítettségtől, melyet Babits, Juhász Gyula és Kosztolányi nyugat-európai példák nyomán költészetünkben meghonosított. Miért volt igaza mégis nemzedékemnek, amikor két korszak határán a máig érvényes, mindenkiétől különböző újat érezte meg József Attila lírájában? Nemcsak az elsődlegesen vállalt, szinte mártír-hittel teljesített társadalmi küldetés miatt, nemcsak azért, mert a halála utáni ötödik évtizedben is szól helyettünk sebzően nyílt kérdéseivel, megszenvedett válaszaival. Az a mód és magatartás maradt kikezdhetetlen, ahogy a problémákat megélte, ahogy művészetében — őt magát idézve — az eszmei tartalmat lelkivé váltotta. Az ő igazi, nem-évülő kincse tehát a sorsból, személyiségből fogant, az érzékek, fantázia és logika dolgában egyaránt saját és független szemlélet, a stílus eredetiségében föllelhető emberi minőség. Ezért hiszem, hogy esztétáinknak érdemes volna még tüzetesen elemeznie József Attila költői nyelvét, mindenekelőtt a képalkotásaiban munkáló művészi percepciót. Nem kell félnünk a lényeg és jelenség elválasztásának formalista, vagy éppen strukturalista kísértetétől. A már kiteljesedett József Attila hasonlatai, me45
