Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 4. szám - Galéria vidéken. Modern Magyar Képtár Pécs (Salamon Nándor)
ölelő magánképtára, Dénes Zsófia kis kollekciója és az egykori művészeti író, Lázár Béla hagyatéka. Az ajándékozók között volt Carl László svájci műkereskedő, Martyn Ferenc, Vasarely, de jelentős művek kerültek 'ki Kunvári Lilla és Bedő Rudolf gyűjteményéből is. Külföldön élő magyar művészek, a minisztérium, a Művészeti Alap és nem utolsóként Pécs és Baranya megye Tanácsa nem kevés áldozatvállalása komoly mértékben segítette a fejlesztést. A pécsi Képtár születése olyan átgondolt összefogás eredménye, amelyre másutt nem találunk példát a múzeumi gyakorlatban. A „pécsi példa” első eredménye a Modern Magyar Képtár megnyitása volt - 1957-ben. Mostanáig mintegy 8000 műtárgy halmozódott fel. Töredéke, de igen fontos művek szerepelnek az állandó kiállításokon. A bázis szerepét — mint a bevezetőben olvassuk - a Képtár tölti be. Itt nyerhetünk teljesség felé hajló képet ,,a századfordulótól napjainkig tartó időszak hazai képzőművészetéről”. A Csontváry Múzeum születése a maga idején - 1973-ban — szenzációszámba menő esemény volt. Néhány főmű bemutatásával - s kiegészítő anyagokkal képes „maradandó élményt” kelteni a látogatóban. Legmélyebb gyökerei a Martyngyűjteménynek vannak. Kossuth-díjas mesterünk művészete, egyetemes volta és jelentősége mellett erős szálakkal kötődik e tájékhoz. Nehéz lenne másutt helyét elképzelni. Teljesség-képzetet nyújt az 1976-ban megnyitott, a művész ajándékozó készségéből táplálkozó Vasarely Múzeum. Uitz hagyatékának letelepítésére találunk legkevésbé magyarázatot, ha el is fogadjuk, hogy „főműveinek ismerete nélkül azonban modern festészetünkről nem kaphatnánk teljes képet”. Ilyen megfontolásból persze még jó pár modern mester életművét lehetne-kellene letelepíteni, de - szerény véleményünk szerint — a teljesség határtalan hajszolása az oktalan szétaprózás veszélyeit is magában hordozhatja. Az ismertető szerint, a fejlődés iránya — szerencsére — nem e felé mutat. Az új, bővített képtár a már begyűjtött anyag szélesebb körű publikálását ígéri. S a modern 'külföldi gyűjtemény gyarapítását szorgalmazza. A korrekt gyűjteményismertetők után - ezeket is Hárs Éva írta - kerül sorra a kötet nagyobbik részét megtöltő, a lényeget jelentő korszakosnak ítélt művek bemutatása képben (reprodukció) és ismertetése (szövegben). Az olvasó, könyvet lapozgató bizony zavarba kerül, mert a nem szakmabeli nehezen talál eligazító rendet szabó elvekre. A 'kezdeti művek időrendben sorakoznak, de ez hamar felbomlik. így azután sem ezt a vezérfonalat, sem az irányzatok szerinti zártabb csoportosítást nem alkalmazza a képsorok szerkesztője következetesen. A századelő tendenciái még egyértelműen illeszkednek a kronológia rendjébe, de később az azonos szemlélet túlbecsülése miatt a logikai rend megbicsaklik. Zavaró előrefutások majd visszatérések zökkentenek ki az esztétikai-műtörténeti gondolatmenetből. Nehéz magyarázni például, hogy Szőnyi 1940-es Udvaron című képe miért követi Czóbel 1935 körüli Ülő fiú-ját és előzi Egry 1930 körülinek datált Badacsonyi hegyoldal című olajtemperáját; vagy Pekáry és Süli András művei miként kapcsolódnak az egy lapra került Csók-olajokkal (Tengeri strand, 1917 és Sokác temető, 1930.), s Vaszary 1920 körüli Erdei tisztás című vásznához? Kmetty 1916-os Nő csészével című képe is idegen közegben van Nemes-Lampért és Máttis-Teutsoh művei között. Martyn Ferenc közölt munkáinak datálása: 1943, 1945, 1946, s ezután Anna Margit 1953-as Lángvédő-je bukkan fel, hogy azután viszszaforduljunk 1945-1948 tájára. Tudjuk, hogy a kiállítást jellemző koncepció - „a művek időrendben való elhelyezésénél ezért többet mutatnak és lényegesebb összefüggéseket tárnak fel az egyes iskolák és alkotói tendenciák” — a komplexitást helyezi a gyújtópontba. De akkor mi szükség volt a szobrászati anyagot a bonyolult szövetű festészeti (keverten grafikai!) anyag végére illeszteni? Adott szellemi közegben talán Beck ö. Fülöp, Goldmann vagy Ferenezy Béni, Borsos Miklós plasztikái (miként a kiállításon!) egységesebb szemléletet erősítettek volna. Pécsett remek kiállításvezetők készültek, amelyek egy-egy állandó vagy időszaki kiállításon valóban kalauzul szolgáltak. Ezek erényeit az összefoglaló „nagy kalauz”-ba csak részben sikerült átmenteni. Talán súlypontozással, a belső tagoltság fokozásával nagyobb segítséget nyújthatna a könyv a tájékozódni vágyó közönségnek. A reprodukciók (ötven színes!) mellett adatokban bővelkedő műtárgyleírásokat, kísérőszövegeket olvashatunk. A szerzők igyekeztek minden lényegesnek ítélt momentumot közölni, egy-egy alkotó pályájáról (olykor bő idézetek citálásával is!), a művek keletkezésének körülményeiről, esetleg későbbi sorsáról. Utalásokat találunk főként 75
