Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 4. szám - Perben a honért. Baka István: Tűzbe vetett evangélium (Bay Endre)
versében írta Sopronról: „nekem a Város vagy, létemet összefogó”. Az 1982-es Soproni Füzetek szerzőinek is - a teljes magyar irodalomban való tájékozódás és nyitottság mellett - ezt a létet összefogó, kötéseket erősítő és jó műveket felnövelő forrást kívánjuk biztos tájékozódási pontul — az előrelépéshez. (Soproni Füzetek, 1980.) CSAPODY MIKLÓS Perben a honért Baka István: Tűzbe vetett evengélium Baka István második verseskönyve - hat évvel az első után - utat mutathatna ifjú költőinknek; nem elkerülhetetlen a színvonalromlás az első jelentkezés után. Sajnálatos, hogy ily sokára került az olvasó kezébe, hisz mint a költő mondja 1977 októberében írta e kötetbéli versei közül az utolsót. így mit sem tudunk meg arról, hol tart ma művészi fejlődésében, a bíráló egy halvaszületett kötetet tart kezében, több éve múlt állapotot érzékelhet, értékelhet csupán; korlátozott érvényű eligazítást nyújthat az olvasónak. Versei könnyű olvasmányt nyújtanak, azt a - természetesen hamis - képzetet keltik az olvasóban, hogy maga is könnyűszerrel „csinálhatna” ilyesfélét. E hamis képzetet verseinek egyszerű, többnyire jambikus muzsikája táplálja. Eme egyszerűség érett költőre, jelentős mesterségbeli tudásra, nem pedig dilettáns népieskedésre vall. A formai tökélyre irányuló igyekezet nem hagy izzadtságcsöppeket a mű orcáján. Ma, amikor ifjú költőink alig-a'lig képesek egy épkézláb szonettet létrehívni, nem is csekélység ez! Gazdag képek érlelik nála verssé a szót. Költőnk érezhetően Ady nyomdokain halad, bár nem csak őt idézi meg, hanem Balassit, Vörösmattyt, József Attilát is. Első kötetéhez képest szembetűnő intellektualizmusának elmélyülése. Mélyen átérzett felelősségtudat figyelmezteti hivatására, amely talán sorssá válik; költő, nem pedig csörgősipkás bohóc, nem játszadozhat felelőtlenül a szavakkal. Erre tanítja a századeleji óriás; a költő kiválasztott, „észak-fok, titok, idegenség, / Lidérces, messze fény”. Itt kerül távol nemzedékétől, kik árkus papírokat rónak teli énközpontú rejtvényeikkel, bánkódván a közönség értetlenségén, impertinensen inkább, mint emelkedetten. Ha Baka István az átlagot képviselné nem folyna tovább az a folyamat feltartóztathatatlanul, amely már nem kis ideje tart, s amelynek végpontján a szaktudományok sorsa áll; egy apró kisebbség ibelügye minden újdonság. Az irodalomnak, s főleg a költészetnek egyre inkább ez a távlata. Bakát kelet-európai létünk fő kérdései izgatják; nemzet, haza, a népek együvé tartozása. A kötet valószínűleg legsikeresebb darabja, a Bolgárok is e kérdést boncolgatja. Oly emelkedett szavakkal szól a hazaszeretetről, mint csak kevesen: „Mint almafa lombjain az ágak, áttetszenek húsomon a bordák, csüng rajtuk piros almaként a szívem - tépd le, Magyarország!" A magyarságot nem fenyegeti a népeknemzetek tengerében való eltűnés veszélye, de távolodik, széled népünk a hazától. Mi tart meg mégis népet, nemzetet, s hazát? „Mindenség feszületéről meredsz rám, Krisztus-éjszaka! Ki téged lát, nem futhat e kendnnyi országból soha." A tájnak, a kultúrának megtartó ereje van, ott munkál, dolgozik a lelkekben. Nem egymás ellenére, együtt kell kelet-európainak, európainak s embernek lenni, kit a világnak e szegletére vetett ki a sors. A másik alapkérdés, ami költőnket foglalkoztatja: isten keresése. Végső (következtetése sajátos egyénien, magasba emelkedetten cseng, s szomorúan inkább, mint elkeseredetten: „Min papírhulladékkal teli réten ételt keresgélő kutya futkos pupillám a szemfehéren, de Istenre nem talál soha.” 71
