Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 4. szám - Szakolczay Lajos: Rózsa Endre versei

ahol a dicső elbukás sem adatik meg mindenkinek, nincs miért harcolni. „Sosem halunk meg ezen a csatatéren / Dehát mért csatatér ez ha nem csatatér / Ha csak a tenger kaszálja a lábon álló eget / Ha csak a kalászok nőnek fejjel lefelé.” A vízió azért volt nagy hatású, sokkoló, mert egy társadalmilag tarthatatlan helyzet - a fiatal nemzedék befalazása - ellen protestált. Igényességének, jövőtudatának egyazon példakép adott hitet: József Attila. Hatása a versen kívül és belül is érezhető: képben, rímben, gondolkodásban. Ha azt mondta a költő, hogy „Zümmög a csend”, vagy azt írta, hogy „A csecses égen kormosén csimpaszkodnak a szurtos gyárak” valamennyire A város peremén költőjének közelisége is leleplezhető - és ezt nem csak a vers gondolatisága jelezte. Sokkal inkább az áthasonításra meg nem érett átvétel.

Hogy érzékeljük a Kietlen ünnep riadt méltóságát, szenvedélyét, mellyel a megkülönböztetésért vívott küzdelmet élet-halál harcnak fogja fel, a Kavicsszüret és a Senki ideje (1974) verseihez kell visszanyúlnunk. Hiszen már akkor - a pálya legkezdetén - észrevehető a költő világának tágassága. S mindemellett az innen-onnan eltanult forma és póz, mely a magyar költészet, kétségkívül tehetséges, fölmondásában jelentkezik. Lehúzó szerepe nem volt még akkora mint most, hiszen a hangok és stílusok érzékeny „átmentése” jó iskola - formának, a verstechnikai biztonságnak egyaránt. Egy költőt a vállalt (történelmi, irodalmi) példaképei is jellemeznek, nem csupán saját mondanivalója. Egy idő után azonban ez utóbbinak kimondottan előtérbe kell kerülnie, mert ha nem ez történik, megsínyli a mű. Üressé válik a forma, sekélyes lesz a kép, és mert idegenül mindent tudó, de saját hangján keveset, megbillen a versszerkezet. Jóllehet Rózsa Endre kis híján egy évtizede már megkísérelte a feszes, görcsösen sok irányból fölhabzsolt, ünnepélyesen-komoly „költészet” odahagyását, némelykor akárcsak föllazítását is, még mindig túl sokat bíz az ösztöneire. A dacból, s idegből szőtt vers megváltoztatására - némi föloldásra, mely után a merevség már nem annyira szembetűnő - kell-e találóbb kísérlet, mint a Dodekafon litánia kissé József Attilára visszautaló paragrafusa? „Feküdj hanyatt, mint szerelő a kocsi alá, kopogtasd az ócskavasalvázat, franciakulccsal húzd meg sorra a kilazult csillagokat.”

Az idomulás nem didaktikus, ugyanakkor a képet szavak áradata sem gyöngíti; így kap(hat) távlatot egyetlen mozdulat: miként lesz a „kezes gépet” igazító cselekedetből (munkafolyamatból) természetelvű szerkezet, mely - hatásos metaforával - a kozmosz felé tágítja képet. Többször is sor kerül erre a kísérletre, néha a képíró feszessége szinte József Attila-verset eredményez, de soha többet nem lesz ilyen könnyed az áthasonulás. Még a Senki földje címadó költeményében sem: „Kerengő madárral kopár / az ég: üres daráló. / Élőről mindent. Lisztje: csönd. / Dérkorpa hull a fákról.” Kínos közelség: a rézkarc vonalhálója megint csak József Attilára üt. Efféle áthallás a Kietlen ünnep verseiben sem ritka, állításunk igazolására szolgál a Telep, a Felgyorsul a múlt, a Kéretlen zsoltár, a Négy orfüi plakett. Az Elégia tíz tételben egyes részei szintén a fontiekhez sorolhatók. Ez utóbbi helyzetét, mely természetesen a gondolati vers kiindulópontját is meghatározza, már Buda Ferenc is próbálgatta a Szólaljatokban, bár nem annyira tagoltan, mint az itteni elégikus megszólalás tíz tétele. Látható: gond van elég, melyik arcot vállaljam - válasszam? -, pedig még szóba