Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 4. szám - Szakolczay Lajos: Rózsa Endre versei

se került sok más hatás, Nagy Lászlóé például, a Bartók emlékének ajánlott Lángevő nyárban.

Meg merem kockáztatni: az arc kialakulatlanságáért nem csupán a néha „modern versként” tálalt szóömleny hibáztatható, hanem az észérvek sokszor tudatosságba hajló pillanata: a magánfilozófia is. „A költészet: világhiány és énhiány között megvalósuló közvetlen valóság” - így a Lírai kommentár Hegel: „A művészetek elhalása” tételéhez. Talán itt vehető észre legjobban: a minden áron való új gondolat lírailag alig megközelíthető közhelyeket termel. Nem az anyag törvényeibe - a világegyetembe - beavatkozni óhajtó költő erkölcséről, ember és világ iránti figyelméről, szeretetéről rajzol hamis képet a vers - csak a szólamok hamisak -, hanem a folyamatról: amely leírásnak nem eléggé pontos, versnek klisészerűen didaktikus, gondolatilag képlékeny. A meg nem gondolt gondolathoz hasonló a túlhajtott kép is; funkcióját éppen avval veszti el - s ez a költő szándékaival ellentétes -, mellyel nyerni is lehetne: az összetettséggel.

Lássunk csak néhány - igaz, hogy kiragadott, de véleményem szerint jellemző - példát: „önsarjadzással szaporodó múlt, / és üszö'kcsóvás jövő-üstökös” (Salt- Halt); „ércpikkely-zörgés fémszilánk-elegy / radarernyőként fordul rá a táj”; „ki csípi nyakon a másává lett hiányt” (Egy szimbólum vallatása); „más gondoknál időző agyatok / el-el ereszti a Gondolatot / s kap bár utána - megszaladt ha ott volt” (A világváros tömegében). Erősnek csöppet sem mondható sorokat az Emberpár első négy és utolsó három versszakából is bőven idézhetnénk („A szivárgó szomjúság terén / forrást fakasztott bennük a fény.”), viszont meglepő: ha leszakítjuk a tálíráskor keletkezett sallangokat, a költemény középső része önmagában is megáll, sőt erősebb, mint a 11X2 sorból álló egész.

Félve írom mindezt, magamban is kételkedve, hiszen Rózsa Endre olyan értő kritikusa, mint Alföldy Jenő, „a férfikor nyarában” látja a költőt, noha ő is megpendíti: itt lenne már az ideje a szabadabb hangnak. Magam a felé hajlok, hogy Rózsa még csak a férfikor tavaszában van, tele túlhabzó szenvedéllyel, csikó-rakoncátlan Sággal. Ereje fölös, s azt mindenképpen meg akarja mutatni. A maga módján - verselését tekintve - formaművész is lehetne, megvan ehhez minden adottsága: hallása, ritmusérzéke. Hogy (ma még?) nem az, elsősorban annak a versen „belüli” zűrzavarnak - vélt modernségnek - köszönhető, amely a nemzeti érték- és hagyományvállalást, a politikai aktivitást és a köznapi dolgok igézetét nem mindig képes a „témával” egyenértékű nyelven megfogalmazni. Ahogy azt Nagy László, Csoóri Sándor, Juhász Ferenc tette, illetve teszi. A fiatalabbak közül, a Rózsáékat követő nemzedékből, Baka István szinte tökéletes biblikus képei hozhatók föl példának, noha világa szűkebb, mint idősebb pályatársáé. A „témához” megfelelő forma, a formához adekvát hang kell - nem elég, bármilyen szenvedést is mutat, a gyötrelem. A megfeszítettség egy Pilinszkyhez hasonló alkatú költőnél - életművek tanúsítják - mást jelent: világérzés és (költői) fegyelmet egyaránt.

A Kietlen ünnep költője nem ilyen: a csönddel mint lehetséges versképző erővel nem él, pedig jól megválasztott hallgatásai - ekkor felejtődhetne el megannyi idegen máz - a pálya további szakaszában (is) kamatozódnának. Addig - vershősével ellentétben - „ön-mentsvárnyi sáncot” sem építhet magának. Marad a Voronyezst megjárt kőműves riadtsága: „A romhalmaz arcból meztelen tekin-6}