Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 4. szám - Csányi László: Egy barátság története. Babits-Szilasi levelezés

mindenhova Babitsékat várják. „ÍLletem legnagyobb ajándéka a Te barátságod” - írja Szilasi, mi pedig tudjuk, hogy minden sort a szeretet maga-átadása diktál, mert számára mindent Babits jelent, a szellem nemességét, a gondolat szabadságát, s a hazát is, melytől csak elszakadni lehet, de elválni nem.

Pedig ez a barátság mégis csak egyoldalú volt, mert Szilasiék hűsége határozta meg, s szeretetükbe néha már-már valami kétségbeesett reménykedés vegyült, mert gazdag magányukban a Heidegger-család vonzalma is csak a jelen állapotfüggvénye volt, szellemi világegyetemével együtt, míg Babits az egyetlent jelentette, a pótolhatatlant, az érzelmi-intellektuális átélés és benne-levés semmivel sem helyettesíthető élményét, melyben minden magától értetődően világirodalmi hátteret kapott, elválaszthatatlanul egybeforrva a haza gondolatot és magatartást meghatározó eszméjével. Babits kettős jelenség volt Szilasi életében, mert nemcsak a legnagyobbakkal mérhető lángelme, hanem a szellem is, a gondolat jelenvalósága, s ezzel együtt maga a világirodalom. Ez a hibátlan teljesség az itthoni kortársak legtöbbjének sem volt ilyen egyértelmű, s talán csak Illyés Gyula és Weöres Sándor önzetlen hűségében tükröződött Babits igazi jelentősége. A kortársak látását sok minden zavarta. Babits a Baumgarten-alapítvány kurátoraként végtére napi és gyakorlati hatalom volt, akkor is, ha a későbbi visszaemlékezések eltúlozták személyes szerepét, jóllehet ítélete - nem nehéz ellenőrizni - nem volt részrehajló vagy méltánytalan. A kortársakat más is zavarta, sajnos, még Németh László esetében is, - van rá bizonyítékunk - tulajdonképpen puszta léte, mert szándékától függetlenül is az élen kellett állnia, akkor is vezérként, ha „rühellé a prófétaságot”. De ha volt is benne prófétaság akár a szó olcsó és profán értelmében, keserűséggé változott, mert „tudta, balga az emberi faj, nem nyughat, elrontja a jót is”, s ha a kor mégiscsak ebbe a szerepbe kényszerítette, olyan volt, mint a holt próféta a hegyen, vagy

Mint a nyíltszemii halottak kiket régidőn

barbár törzsük künnhagyott a nyájas dombtetőn

Szilasi Feldafingból vagy Brissagóból keletre tekintve mindig ezt a „nyájas dombtetőt” látta, melyen a titok tudója ült, akinek minden szava „teleszívta magát avval a ditirambikus erővel, mely szétfeszíti az érzelmek szavakba foglalható korrekt tartalmát, de azt az ős erőt érzékelteti, melyből a szellemi élet nő, erejét veszi és melyből mindig újra születik”. (1930. febr. 18.).

A fényből Török Sophienak is jutott. A világirodalmi távlatok összeszűkülnek, a fénycsóvát rá kell irányítani, hogy megvilágítsa a verseket vagy a Hintz tanársegéd úr lapjait, de Szilasi túláradó szeretetéből a feleség sem maradhat ki, mert Babits boldog ragyogásában minden megszépül. Pedig ez a barátság, ezen a ponton, mégsem lehetett felhőtlen. Török Sophie Szilasinéhoz írt, erősen egzaltált levelében (1934. aug. 28.) „szerencsétlen, s félreértett kiszólása” miatt mentegetőzik, s azt írja, „még most is gyakran előfordul, hogy nem tudok elaludni, s akkor órákig beszélgetek Veled, s mindenképpen megmagyarázom, hogy hogy értettem, ilyenkor meg is győzlek. Persze erről jobb lenne hallgatni, mert újra eszedbe juttatom, ha csak picit is bűnös volnék hallgatnék is, de így ebben az életben nem tudok belenyugodni! Lilukám, vállalom, hogy én egy sületlen fecse-58