Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 4. szám - Csányi László: Egy barátság története. Babits-Szilasi levelezés

Pályája tehát szerencsés csillagzat alatt indult, már a Nyugat első évfolyamában jelentkezhetett, Alexander Bernát tanársegéde lett, majd Hcidelbergben Emil Lask fogadta barátságába, mintegy előre vetítve Babitshoz fűződő későbbi szoros kapcsolatát, s megismerkedett Gundolffal is. Az életre szóló élményt azonban Babits jelentette, akivel 1910 óta levelezett, majd Fogaras után Budapesten szinte naponta találkoztak.

1919-ben Szilasi Vilmos életének új, váratlan szakasza kezdődött.

Családi kényszerből kitanulta a vegyészetet, fogpasztát gyártott és púdert, majd a fa kilúgozásának módszerével kezdett foglalkozni, s felvirágoztatta a család nasici favállalatát, miközben maga is meggazdagodott. A filozófiához azért nem lett hűtlen, már amennyire üzleti ügyei engedték, s amikor a háború véget vetett a jugoszláviai erdőkre alapozott vállalkozásnak, már biztos helye volt a freiburgi egyetemen. Közben rövid intermezzo: barátai biztatására beadta pályázatát a budapesti egyetem bölcsészeti karának filozófiai tanszékére, a „hazai munkának” ajánlva föl képességeit. Szívesen jött volna haza, a felszabadult egyetemre, „ha ennek bejáratát - írja Déry Tibor - most meg a Rákosi-rendszer türelmetlensége nem zárja le a kinyújtott kéz elől”.

Neki azonban mindenképp így volt jobb, most már tudjuk. Bármiként is történik, idegen lett volna itthon, mert az, aki élete értelmét, s a szellem vigaszát jelentette számára, már rég nem élt, s Rákosi türelmetlensége Babits életművére is áthatolhatatlan árnyékot vetett. Közben az idő mintha ezzel vált volna Szilasi szövetségesévé, mert Babitsnak szentelt élete majdnem minden tárgyi dokumentuma így vészelte át azokat az éveket, hogy végül hazakerüljön, kései vallomása bizonyságaként: „Az ember nem tudja elszakítani gyökereit.”

Senki mással így nem egyesültem én addig se, azóta se: részemmé vált, élőn oltódott belém, mint vadócba nemes ág- írja Weöres Sándor, s Szilasi évtizedeken át naponta újra meg újra átéli a kettős csodát, mert minden, ami Babits kezéből kerül ki „eseménye a világirodalomnak, nagy ünnepe az egész magyar szellemi életnek”, s ugyanakkor „ez a mágikus erő” mindent átjár életében, mint írja, „nekem személyesen, egyszerű életemben mindig egy fordulópont”. Valljuk be, elszoktunk az öröm önfeledt kitörésétől, irodalmi életünket a józan középszer jellemzi, valami szegényes ál-demokratizmus, ami a legnagyobb szellemi teljesítményeket is szorgalmi feladatként könyveli el. Pedig időnként ma is lenne okunk önfeledt örömre, kortársvoltunk kivételezettségének boldogságára, de legtöbbször szemérmesen hallgatunk, mintha nem is történnék nálunk semmi, ami „eseménye a világirodalomnak”.

Szilasi gazdag, elismert vegyész és sikeres üzletember, de amikor a nasici fatelep szigorú számadású ügyeit félreteheti, kommentárt írt Arisztotelészhez és Husserlhez, s levelet ír Babitsnak, melyben csak a szeretet visszhangzik és a reménység: „Gyertek, nagyon nagy örömöt szereztek nekünk.”

Az alaphang mindig ez, mert a Szilasi-házaspár nagypolgári életének színpadán a legfontosabb hely mindig Babitsé, s bárhol telepednek is le, mindig

57