Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 1. szám - Fried István: Három elemző világ

marty színpadán, hanem az énekes játékok, a spanyol színművek szereplőivel rokon figurák. S a főhősökre váró próbákat sem irányítja egy felsőbb hatalom vagy társaság (mint a Varázsfuvolában vagy a Wilhelm Meisterben), hanem a többnyire kiszámíthatatlan helyzetekben maguknak, a főhősöknek kell(ene) meglelpiök a helyes választ.

A Csongor és Tünde már nem olyanformán dokumentuma a költői világteremtésnek, mint a Délsziget volt. A lehetséges világok elfogadását Csongorra bízza Vörösmarty, aki hősét ugyanoda vezeti vissza, ahonnan elindult. De ez az „ugyanoda” mégsem ugyanazt a Csongort üdvözölheti, még kevésbé ugyanazt a Tündét. A lehetséges világok és léthelyzetek megismerése fokozatosan taszítja a hősöket a teljes reménytelenség, a kilátástalanság határára, hogy ott aztán valamennyi lehetséges világgal szemben egy másikban, egy nem-meseiben, nem-mitikusban leljék meg a megoldást. Ugyanakkor a föllelt boldogságot sem nevezhetjük a valóságos világban helyüket megtaláló emberek beteljesült életcéljának. Igaz ugyan az, hogy Tünde lemondott a halhatatlanságról, és ezzel kilépett a mítoszból, eltávolodott korábbi léte kereteitől. S az is igaz, hogy Csongor belátta: a maga erejéből képtelen a hármas utak közül az egyetlen helyesre rálépni. Kettejük találkozása mégsem logikátlanul előkészített happy end, hanem a Csongor és Tünde ben kifejezett költői filozófia logikus következménye. Igaz, hogy Vörösmarty a szem-nem-látott, a fül-nem-hallott világok meghódítására készül, és e világnak szereplői játsszák el színpadán szerepeiket. Az is igaz, hogy a mindennapi dolgokról sem kedve, sem ideje nincs írni. De az is tény, hogy a mesei és a mitikus világ csak a valóságossal együtt kaphatja meg igazi értelmét (Csongor mellett Balgának, Tünde mellett Ilmának-Böskének nem csupán raisonneur-i funkciója van), és e három világ együttes megértése után lehet meglelni a „középső” utat. A középső út vezet aztán az aranyalmát termő fához, amelyben ismét meglelhető a három ellenző világ, s amelynek árnyában a három ellenző világot immár helyesen felfogó és magük egyedi sorsára a következtetéseket levonó Csongor és Tünde élheti a maga világát. Nem privát út ez, bár feltétlenül kivonulás a lehetséges világokból. Kivonulás olyan értelemben, hogy az eddigiektől eltérő jellegzetességekkel rendelkező világot alkotnak. Csongor és Tünde pem úgy hagyja el a valóságos tereket, mint Rousseau, aki egy ősállapot vagy az ősállapot és a civilizáció közöttes területe után vágyakozott; még csak a munka sem várja őket a kertben, mint Candide-ot, de nem ábrándoznak a szabad nép lakta szabad földről, mint a megvakult és élete végére ért Faust. A Csongor és Tünde megoldása semmiféle rokonságot nem tart a felvilágosodás kínálta lehetőségekkel. Nem utópisztikus elemekből áll össze, de azt sem állíthatjuk teljes bizonyossággal, hogy a mű befejezésekor a világra, a kertre boruló éj a német romantika novaiisi éjkultuszából származott volna át a színműbe. A fenséges novaiisi éj, amelyhez himnuszokat ír a német költő, nem Vörösmarty éje, amelybe örülni hívja a szerelmeseket. Talán még leginkább Shakespeare: Szentivánéji álomja emlékeztet, a Csongor és Tünde befejezésére, háttérben az egymásra lelt Balgával és Ilmával, a „megjavult” ördögfiókákkal és a vén Idő nénjének (tehát a valamiképpen mégis csak legyőzött Időnek)' végső vereségével. Egyszerre valóságos, mesei és mitikus ez a befejezés. Valóságos; hiszen a földi lét teljességét élvezik immár a sokat próbált ifjú szerelmesek. Mesei, hiszen a mesehősök el22