Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 1. szám - Fried István: Három elemző világ

érték céljukat, a hosszú vándorút során kiállták a próbákat, és végül is boldogan élnek, míg meg nem halnak. De mitikus-egyetemes is; az evilági boldogságnak mitikus a kerete. A földivé lett Tünde és a dicsőt, az égi szépet föllelt Csongor immár képes arra, hogy a végesben megragadja a végtelent, a mulandóban az el nem múlót. Goethével szólva: a leírhatatlan testet ölt, az örök-asszonyi (amely egyébként rendelkezik „földi” és „égi” vonásokkal) viszi a magasba, föl azt, ami a szerelmesekből igazán nemes, igazán jó. S bár testet ölt a leírhatatlan, megőrzi alapvető tulajdonságát: minden múlandó csupán csak jelképes; hasonmása valaminek; Gleichnis — a szó goethei értelmében. Része egy evilági létnek és előbbutóbb része a mitológiának. Nem egy mitológiának, hanem az új típusú világ, új erőkből szerveződő lét, új dimenziójú rendszer mitológiájának, amelyben éppen a végső kérdésekre adandó válaszok nyomán rajzolódik ki a romantika hiedelemvilága.

S bár Csongor és Tünde a nagyvilágtól elzárva lelik meg a válaszokat, szinte csak a maguk számára valósítják meg a tökéletes boldogságot, Vörösmarty mégsem csupán „privatizál", nem csupán szélsőségesen-egyedi léthelyzet megrajzolásával felel az őt nyomasztó és egyben általánosabb érvényű gondolatokra. Mivel Csongor és Tünde a romantika leglelkéből lelkezett gyermekek: kivetítődései a korszak közérzetének, részben ideáljainak is. Az ő sorsuk, az ő csalódásaik-reménykedéseik egy egész nemzedék úttévesztését és boldogságkeresését jelképezik és példázzák. Akikkel találkoznak, az 1820-as esztendők szereplői, olvasmányai, elképzelései. Szinte szó szerint megfejthető képletek. Mint ahogy a Fejedelem alakjában többen sejtették meg Napóleont. De azt se felejtsük el: éppen azáltal, hogy a behelyettesíthető (valóságos) személyek egyben egy eszme, egy mitológia részei is, a korszak közérzetét tolmácsoló jelentés mellett egy nem annyira „örök”, mint inkább általános (egyetemes) jelentéssel is számolnunk kell. Az 1820-as esztendők érvrendszere az alap, amelytől továbbrugaszkodik a költő, abba az eszmei világba, amelynek például Goethe Fdustjának 11. része és a kelet-közép-európai romantika számos alkotása is létét köszönheti.

A felvilágosodás is — kevés sikerrel — megteremteni igyekezett a maga mitológiáját. Gondoljunk a voltaire-i típusú eposzokra, a fény-sötétség-allegória megnövekedett szerepére. De azt is szem előtt kell tartanunk, hogy a felvilágosodás lényegében mitológiaellenes, az „antikok és a modernek!’ küzdelme a mitológiát mintegy „deheroizáljaA voltaire-i típusú eposzokban aztán az allegóriák foglalják el azt a helyet, amelyet eddig a görög (római) mitológia töltött be, s a továbbiakban például a felvilágosodott klasszicizmus jegyében alkotó írók is ilyen értelemben élnek a mitológiával (mint például nálunk Bessenyei György).

A romantika nem tér vissza korábbi korok mitológiaelképzeléséhez, hanem részben folytatja a felvilágosodás eljárásait, részben azt tagadva, átértékeli. Jó példa erre a magyar ősvallás mitologikus elemeinek a költészetbe vonulása. Cornides Dániel még a felvilágosodás kriticizmusa jegyében fejtegette nézeteit az ősmagyarok vallásának dualizmusáról. A Zalán futásában ez a felvilágosodástól ihletett (s tulajdonképpen a fény és a sötétség ellentétére épült) hiedelem átértékelődik; olyan költői és kozmogóniai hátteret kap, amely lehetővé teszi egy nemzeti őskor teljes értékű és részletességű megalkotását. Vörösmarty azonban nem

23