Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 4. szám - Gunda Béla: Babits Mihály költészete és a néphagyomány

Mit jelent az, hogy ezek a »nép ajkán« születtek? Micsoda mitológiai szörnyeteg az a »nép«, és micsoda ajka van? Előállhat-e egy költemény másképp, mint hogy egy költő megalkotja? Később talán mások faragják egy kicsit, elváltoztatják, rontanak rajta; - meg vagyok győződve, hogy sokkal ritkább esetben javítanak; — de alapjában az, ami a költemény lényege, lelke, az olyan egy valami, hogy csakis egy lélekből sarjadhatott elő. .. Akármit beszéljenek a német tudósok, én nem tudok mást hinni, mint amit Goethe hitt, amit talán minden költő hitt, aki valaha Homer őst olvasta: hogy mindazt, ami az lliasban lényeges, egy ember alkotta] És minden népkölteményt, ha igazán méltó a »költemény« névre, lényegében egy ember alkotott...” (írás és olvasás. Bp. 1943. 215. 1.) Ezekből a sorokból kitűnik, hogy Babits M. tisztában van a variánsokkal is. Nyilvánvalóan variánsokkal találkozott Babits a Nyugat költőinél is. A variánsok nemcsak a népköltészetre jellemzőek. A modern költők versei saját tollúk alól számtalanszor variánsokban is kikerülnek. Talán elég, ha csak Füst Milánra hivatkozom, aki Válogatott versei (Bp. 1934.) előszavában erről a „javításról és rostálásról”, „rosszabbításról” alkotáslélektani szempontból részletesen ír.

Babits belelátott a népkölészet ide-oda áramló folyamatába. A világirodalmi „nedváramlás” során mondja 1915-ben, hogy a régibb nemzetek „elfogulatlanabbak és közlekényebbek egymás iránt, s az érzelmek, képzetek, gondolatok nagy cseréjében is azok. A magyar nép Európába való költözésekor azonnal kezdte regéit és mondáit kicserélni szomszédaival, s a szellemi cserének eredménye a hunmondák azon gyönyörűen kúsza szövedéke lett, melyből oly lehetetlen a magyar és idegen elemeket különválasztani. A nép nem nézi, hol veszi a mesét, bőven adja és kapja, és keveri és olvasztja, mint a sajátját; s ha a magyar népnek éppen mesegazdagságára gondolunk, lehetetlen feltennünk, hogy ne adott volna éppúgy, mint kapott, ősmeséket, szomszédainak. Így régi német mondakörökben is, melyekből középkori eposzok álltak elő, kétségkívül voltak magyar elemek; csakhogy az elemek oly korban, mikor még a mese a népek természetes fantáziaömlése, s nem büszkén tudatos erőfeszítés müve volt, természetesen névtelen, s jegytelen maradtak; egy naiv erővel összezsákmányolt kincsesházban, honnan az egyes nemzetek kincseit különválasztani csak a tudós kutató eszközeivel lehetséges. Ugyanez áll még a középkor keresztény mese- és regénykincsére is." (Irodalmi problémák. Bp. 1924. 90-91 1.)

Szinte érthetetlen, hogy ezek a babitsi gondolatok miért nem kerültek a magyar folklore nyilvánossága elé?

Térjünk rá Babits verseinek területére.

Nem egy versében a magyar tájak hangulatát idézi. Ilyen a Szőlőhegy télen c. verse vagy a Szerenád több sora. Íme:

Cirpel most az őszike szeles őszidőben felijed az őzike távol az erdőben, béka zenél, zúg a sás, hosszú volt a bújdosás teljes esztendőben.

6