Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 3. szám - Húsz Mária: Naptollú Vándor - Galambosi László költői útja, 1955-1978

lalkozik, hanem saját súlyos betegsége, megváltásként átélt gyógyulása miatt is. Hárfáját magasság-mélység hangolta föl.

Ám a beláthatatlan léptékek szomszédságában, a Nap, Isten, felhő, hold, csillag mellett éled igazán a fák, a csőrök világa, a csönd, a köd - Galambosi mikrorealizmusa. A rettenet, a végesség, végtelenség döbbeneté után eufórikus igazán a lángban álló öröm, a tavaszi életujjongás, elbűvölő a bimbózás, harsog igazán a csengés-bongás. S a vallásos áhítat után tud valóban elragadni a pogány tobzódás, bálványozás, ráolvasás. Mindezeket a végleteket adatik meg átélnünk Galambosi verseiben, szózuhatagai, kristályosán csengő versformái, gondolatsziporkázásai által.

Az emberi szenvedés, ha állapottá válik, bölccsé teszi az embert. Megszabadít minden sallangtól. Túl a halálfélelmen, Az irgalom ágai alatt, egy kristályosán tiszta, szép világ merül föl. Nyugodtan, egyszerűen, emberi felülemelkedettséggel szól a végső dolgokról. Humanizálja a halált, amit a XX. század elembertelenített. S végképp tudatosítja, hogy az apró, természetes dolgok öröme, az élet értelme.

Gondolati, művészi világának állapotát a Vesszőfutás című költeményben regisztrálja. Helyzetkép az expozíció: a költő beletörődéssel szemléli környezete lassú szétbomlását, míg öregedő arccal bámul a virrasztás keserűségébe. Miután megindokolta jogát az ítélkezésre, a második részben őseihez méri életét, hivatását. Sajgó nosztalgiával idézi fel a nagyapa életének tárgyi teljességét:

Nagyapám varrt bogáncsot tipró bakancsokat, bölcsőt ringató papucsokat, csikót pányvázó kantárokat. Faragott suhintó fokosokat, nyájat térítő kürtöket, gyertyát gyújtó sekrestyésbotokat s tüdején fekete bagollyal belehullt a föltámadásnélküli éjszakába.

A hétköznapok apró csodáiban nap mint nap részesülő ember ideálja örökre a múlté. Az apa már egy közvetített közeg valóságtól elidegenedettebb alakja: kőisten, kőmária, kőszent előtt muzsikál. A költő számára a szó a tény, a realitás. A lényeg és a jelenség, a tárgy és az alany. A türelem és a gondosság maradt az ősök etikai rendszere helyén, a fölmutatás szakrális, átlényegítő gesztusa a teremtés helyén:

Én a türelem s a gondosság csipesze közé szorítom a szót, hogy fölmutassam.

A harmadik rész a mondák és legendák kipusztítását kéri számon a történelemtudománytól. A befejező rész a bölcselkedés légkörét szétrobbantó prófécia, könyörgés és fohász egyszerre:

38