Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 3. szám - Húsz Mária: Naptollú Vándor - Galambosi László költői útja, 1955-1978
ségnek érzi költő voltát. Sorsa, hogy sziromcsizmákkal taposson a dárda-tüskékkel támadó szörnyek hátán, feladata mégis a világ újjáteremtése. Költői magatartása sámáni, táltosi: nemcsak a varázsolás, az egzaltáció és a vad látomások miatt, de a világ bűneinek, fájdalmának fölvállalása miatt is. A társadalom, a lét problémái is látomásosan közvetítődnek. Mindenség-léptékű közéletiség ez abban a korban, amikor még csak nagyon kevesek érzékelték a társadalmi-emberi értékek veszélyeztetettségét. A hatvanas évek elejére kialakul Galambosi alapvető költői karaktere. Kritikusai hamar készenállnak az ellenvetéssel is: kevesellik az értelmi-eszmei kötőanyagot, ezoterikusnak vélik gondolatvilágát, idejétmúlt, romantikus, elektikus formaművésznek titulálják, aki időtlen drámákba zárkózik el jelenvaló indulatok helyett, képei zavarosak, túldíszítettek, korszerűtlenek. Egyik-másik kifogásra valóban találni példát, de Galambosi egész életműve mellett értetlenül megy el az, aki érzéketlenül, prekoncepciókkal közeledik hozzá. Már itt, a hatvanas évek elején is nyilvánvaló, hogy Galambosinál is a teljesség meghódítását jelenti a külvilág elsajátítása és a belső összpontosítása, a saját szubjektum átélése és kifejezése; anélkül, hogy igazán reménykedne a világ versek általi megválthatóságában. A verset inkább a kozmosz szerves részeként fogja fel a József Attila-i esztétika magától értetődőségével: „szükséges, hogy vers írássék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye”. A kőliliom vára című, 1961-62-ben írt poéma nem szerves része a Galambosi-életműnek. Lírai hazaszeretet-vallomás, melyben az emberség - vitézség eszmének hódol. Az archaikus szépségek, hasonlatrózsák barokkos, Zrínyit idéző pompája, a mondatok örvénylései szokatlan szépségeket rejtenek, mégis inkább fogadjuk el a művet Galambosi epikai tehetségének, verselő virtusának próbájaként, mint új Zrínyi-értelmezésként, parafrázisként, vagy autonóm teljesítményként. (A mű a Szigetvári Tanács pályázatán díjat nyert.) Túl az emberélet útjának felén, a lehetőségek, esélyek felén, Galambosi megfogalmazza ars-poetikáját, a tartásvállalás etikáját, számot vet addigi életével. Az elért eredmények, vívódások, egyre intenzívebbé váló átélés során csiszolódnak. A láng örömei-ben (1963-65) ő a Naptollú Vándor, aki átvágva magát mámoron, veszélyen, a sötétség hóhérait megállítja. A 35-37 éves költő számára a bizalom, irgalom, szerelem életfontosságú fogalmakká válnak, a nagy-egésszel összefüggésben, a természeti-mitikus teljesség örök körforgásának részeként. Fia születésének élménye - az apa szimbolizált alakja mellé kerülve - táplálja azt a kitágult lírai világot, amely az ősök - népközösség gondolatköréből a mindenség - időtlenségig ível. Mostanra érez annyi erőt, hogy megrázó ifjúkori élményeit, a fasizmust, a háború borzalmainak emlékét is a pásztorcsillag oltalmába ajánlja. A halálfélelem és az eltávozottak emlékének őrzése a kiválasztottság tudatában magasztosul megtartó programmá: feltárni anyag- és lélekútjait, a csillagporos mindenség nyugtalan prófétájaként elűzni a halált. Most is gyakran a valós elemek nőnek látomássá, míg a fantáziateremtette motívumok reális életet élnek. Különös feszült esztétikummal, emelkedettséggel telnek meg képei, ahogy az ember és önmaga helyét a halál felől is értelmezi. A végesség gondolatával nemcsak romantikus hajlama miatt fog37