Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 3. szám - Húsz Mária: Naptollú Vándor - Galambosi László költői útja, 1955-1978

A csordás nehéz tülkéből kifújja a pókhálóként rezgő éjszakát.

(Éneklő határ)

A munka, az ember teremtőereje, alapmotívuma ekkoriban Galambosi költészetének. Hiszen az embert a természethez fűző legközvetlenebb teremtőviszony a földműves munka.

Észrevehető a korszak néhány jellegzetes képe, szemléleti formája is, annak ellenére, hogy ezek a versek nem illeszkedtek az akkoriban elvárt tendenciákhoz. Énekel a határ, fecskék suhannak, körhinta lendül. Áhitatos, misztikus viszonyként, kegyelmi állapotban fogadja el a szerelmet is. Kevés a jelző, a bonyolult ritmus. Nem azt írja le, milyen a világ, hanem szavakból újrateremti. A megformálás elemi esztétikuma, a panteizmus lélekző harmóniája a puszta megnevezést teljesíti költői értékekké. Isteni gesztusokat vállal.

A csillagokat még egyszer ölembe szedem, bogy bearanyozzam meztelen válladat.

(Még egyszer)

Ez a népdal-egyszerűség az ötvenes évek vége felé megbomlik. Sárkányok, mitikus-misztikus szörnyek tűnnek fel, s velük keresettebb jelzős összetételek, bonyolultabb, zaklatottabb képek. A krisztusi korba lépett költő fellángoló problémaérzékenysége éppen a társadalmi önkritika idejével esik egybe. A végletekig hajszolva teszi próbára költői képességeit: a finomkodás, ornamentikus halmozás (tüz-koronás kebled / mézzel aranyoztam) éppúgy csábítja, mint a romantikus egzaltáció (csontjaimban sebet sütnek / lángoló keresztek). Még a falu élménykörében sem tud feloldódni. Reális, emberközeli, tapasztalati élményeit túlfokozza, szonetteket ír, groteszk szélsőségekkel. Üj élményeket csikar ki magából a tengermélyi borzasztó látomástól a hörgő farkasokig. Allegorikus gondolatokat visz végig a sorsproblémák vizsgálatára, a kő sorsába, Krisztus sorsába vetíti a magáét.

Kristályt hasíts a sok-tömbü világból, hogy göcsörtös tükrén magadba nézhess.

(Kristályt hasíts)

A válsághangulat előidézésében része lehetett a költői kitekintésnek is: Nagy László, Juhász Ferenc, Kormos István indulásától pezseg az irodalmi közvélemény, s a Pécsett élő költő úgy érzi, neki is mutatnia kell valamit. A kísérletezés termékeny volt. Meghozta a reflexió igényét. A világról és az emberről való elvontabb gondolkodással a közvetlen élményeket intellektuális-érzelmi gondolatsorokkal szembesíti, költői eszköztára is gazdagodik.

Eredendő nyelvi fantáziája, leleményessége, a zene, a mese, a játék iránti vonzalma újult erővel kívánkozik versbe, s hoz felszabadulást, hitet, erőt a magasabb szintű folytatáshoz. Már a megtalált ösvényen.

35