Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 3. szám - Pomogáts Béla: Az élet álom - Jékely Zoltán költői indulása

himnusz). Hasonló érzékletességgel idézi fel azt a Krúdy-regényekre emlékeztető környezetet, amellyel budai kóborlásain találkozott: „Az út alatt szagos fürdők leve / zuhog s a rács alól kék pára leng föl” (Éjfél Budán).

A múltba révedő elégiákat az egykori valóság gondosan megőrzött képei teszik elevenekké. Az 1935-ben keltezett Nagyvakáció az enyedi kollégiumban mozgalmas éleképekre alapozza a nosztalgikus hangulatot. A szülőváros nevezetes „oskolájára” emlékezve először Bethlen Gábor emlékét idézi fel. Az iskolaalapító fejedelem márvány domborművére céloz, amelyet 1922-ben a Kollégium alapításának háromszázadik évfordulója alkalmából helyeztek el az iskolaépület udvari falán. Ebben a vonatkozásban Jékely Zoltán verse Áprily Lajos A fejedelemhez című ünnepi költeményére utal. Áprily ódája ünnepélyes hangon szólítja a fejedelmet: „A századok felhőiből tekints ránk, / dédelgető sugárral, mint a nap”. Jékely ezzel szemben elégikus bánattal ábrázolja a márványba vésett fejedelmi képmást: „Csak néz maga elé a kúriára, / mintha a földön látna valamit: / talán azoknak lábnyomát vizsgálja, / kik egykor vígan futkároztak itt”. Az elmúlás mindig felidézett képzete borítja árnyékba a régi iskolát: a gyermekkor emlékekben őrzött színterét. Ezt az elégikus hangulatot bontják meg a diákévek mozgalmas, valószerű képei:

Rekedtes nóta szól a háztetőről,

Káló, a vén kéményseprő dalol; lehet, nem is seper, csak kormot őröl s a váll-lapáttal néha zakatol.

A kéménynél lebegve áll Tyukász, öreg kupás-cserepet idomít; üti a kővévált, tört kulimász, a nagy tető cserép-billenytüit.

A folyosón csákóban festeget egy létralábú mázolósegéd, dongó dalától a fal is remeg s úgy visszhangozza, mint kísértetét.

Az igen érzékletes és konkrét képeknek bizonyára megvan a maguk tárgyi és életrajzi háttere. Káló, a vén kéményseprő, Tyukász, a cserepes vagy a létralábú mázolósegéd a gyermekkori világ legendás alakjai lehettek, akikre kíváncsi figyelemmel, egyszersmind némi borzongással nézett fel az egykori kisdiák. Alakjuk az emlékezetben nőtt tovább, a múló évek során mind több mitologikus fényt kapott. A gyermekkor titokzatos világának legendás alakjai ők. Költői felidézésük a mítoszba billenti át a valóságot, egyszerre kelti életre az enyedi diákévek valóságos környezetét és tündéri légkörét. A költemény ezt követve ismét az elmúlás elégiájához hajlik vissza. A költő az elnémult régi zsoltárra, az enyészetnek átadott iskolai füzetekre emlékezik. Ebből a múltra révedő szemléletből születik az a Jékelynél jól ismert érzés, amely egyszerre foglalja magába az élet32