Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 3. szám - Pomogáts Béla: Az élet álom - Jékely Zoltán költői indulása

kát idéz: Kéklő kórház-pavilon tetején / táncolnak a tüdőbajos leányok” (Levél). Máskor sejtelmes hangokra figyel: „Valami messzi zene szól. Lehet, / hogy csak a kérges hó zenél. / Az is lehet, hogy dermedt fülemet / hangdélibábbal áltatja a szél” (Éjjel a hómezőkön). Képalkotó módszere nem egyszer idézi a romantikusok látomásos vagy mágikus, de mindenképpen álomszerű képeit: „Ott lenn a mélyben repedt koponyák / csészéiből szürcsölnek szörnyű nedvet, / féllábra állnak, úgy lerészegednek / s huhognak a vén temetői fák” (Júlia M. sírján); „ne nézz tükörbei / ha az idő már éjfél fele jár. / Kilép belőle egy gyönyház halál” (Gyermekek esti imája).

E képeknek tulajdonképpen mitologikus hangulata van. „A képalkotást - állapítja meg C. M. Bowra Apollinaire szóképeivel kapcsolatban - egy lépés választja el csupán a mítosztól: a költő előbb egy adott helyzet egyetlen aspektusát rögzíti, majd az egész helyzetet mitikus mesébe foglalja, amely jól érzékelteti az ábrázolt tárgy belső karakterét. Apollinaire valami sajátos lelki tartalommal tölti meg a cselekmény objektív keretét, ily módon érzékeltetve, hogy az előadott történet távolabbi jelentéssel és jelentőséggel is rendelkezik”. Valójában ez, vagy ehhez hasonló történik az olyan Jékely-versekben is, mint az Elhagyott kutyánk elégiája, a Nagyvakáció az enyedi kollégiumban vagy A Szépjuhászné elégiája. A verscímekben nem véletlenül szerepel annyiszor az elégia. Jékely valóban az elégiához közelíti a dal műfaját. Merengő, nosztalgikus és elégikus közérzete szabja meg a forma és a hangzás poétikai karakterét.

Ennek a műformának még egy jellegzetes vonása van. Az hogy a lírai realizmus irányában fejleszti tovább, illetve haladja meg a „chanson” formára jellemző romantikát. A „chansont” lényegében romantikus érzés szövi át, akár Musset, akár Verlaine, akár Apollinaire élt vele. A műfaj mégis mindegyikük esetében mást jelent: Musset későromantikus és Verlaine szimbolista „chansonjai” után Apollinaire „kifelé” forduló érdeklődését és életszerűségét, asszociációs szabadságán is átütő költői realizmusát. Jékely Zoltán „elégikus chansonjaiban” ugyancsak megjelenik ez az életszerű élmény, ez a „kifelé” forduló figyelem. Az emlékek és tárgyak valódi világot idéznek fel, ha a költői stilizáció leplében is. A valóságra irányuló figyelem mindenképpen az élet nyersebb képeivel egészíti ki a dalforma eredendő romantikáját. A Jékely-versek eme tulajdonságára figyelt fel Szerb Antal is. „A valóság keresője - állapította meg. - Költészetének egyik legfőbb értéke a belső igazság, a hitelesség. Jékely nem költői képeket és hasonlatokat ír, nem a költészet nagy és nagyszerű formulakincsét variálja új mintákba, hanem azt írja, ami van. A naturalista író lelkiismeretességével, sőt olykor a természettudós lelkiismeretével csak olyan dolgokat ír le, amiket csakugyan látott, láthatott, vagy vizionálhatott. Azok közé a nagyon ritka költők közé tartozik, akik nem szavakat írnak, hanem dolgokat.”

A versek mindig pontos megfigyelésre és tárgyismeretre épülnek. A sejtelmes és homályos képeket szinte tárgyszerű szabatossággal festett képek, az opálos fényben derengő emlékeket és álmokat a valóság élénk színekben tündöklő ábrázolása egészíti ki. A természet a maga gazdagságával kel életre Jékely Zoltán verseiben: „Nyüzsög a déli .hőség, s orgonái, / visszhang visong vörösvércsék szavára; / indák felett a vasszínű, kopár / sziklán kígyó vonaglik odújába” (Szikla3i