Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 3. szám - Pomogáts Béla: Az élet álom - Jékely Zoltán költői indulása

bon: kedves városrészeiben. Hamarosan Budapest öntudatos polgárává válik, aki felfedezi magának a város múltját, személyes dolgai közé sorolja ennek a múltnak nemes történelmi emlékeit. Budapesthez című verse már a megtalált otthonról tesz tanúságot:

így élek itt már kilencedik éve - neműm prematur - budapestivé nem a körutak párizs-színű fénye, de azzá érlelt a sok drága vér, törökverők, honvédek régi vére.

A történelmi visszatekintést és vallomást „irodalomtörténeti” visszatekintés követi: a fiatal költő Reviczky, Krúdy, Kuncz Aladár és Ady alakját idézi fel. Költői magatartásának és szemléletének alakulására különösen Krúdy és Kosztolányi, továbbá néhány francia költő: Villon, Musset, Verlaine, Laforgue, Valéry és Apollinaire hatott. Személyes költői világ és nyelv születik e hatások nyomán. Jékely Zoltán félig-meddig ösztönösen választja azokat a mestereket, akik alkotó egyéniségének kifejlődése előtt egyengetik az utat. Krúdy, Kosztolányi, Verlaine, Laforgue és Apollinaire hatása az elégikus költői személyiséget szabadítja fel. Az elégikus szemlélet következménye a stilizáció, amely a nosztalgikus-romantikus hangulatnak megfelelően alakítja át az érzéki benyomásokat. E stilizáció szemlélteti alapját és poétikai feladatát híven jelzi a Laforgue-ról írott tanulmány: „Sejtelmes idegérzéseinek, tudattalanból fel-felrémlő ötlet-ködeinek egyenértékes kifejezését, dombormű megfogalmazását nyugtalankodva, keresgélve, de szinte nekünk szólva, majdnem századán-túli nyelven írva, lelkiismeretesen valósítja meg. A mi formanyelvünk az övé; éppen mert realizmustól, posztromanticizmustól, preszimbolizmustól menekültében - vagy ilyesmik utálatában -, mindent végletesen stilizál, átdolgoz s nem az akkori világból való önmaga képére formál.” A költői stilizáció szabja meg a fiatal Jékely Zoltán alkotásmódját is.

A századvég francia szimbolizmusára utaló költői stilizáció többnyire lírai dalokban kap kifejezést, pontosabban abban a műfajban, amelyet a francia szóhasználat „chansonnak” nevez. A dalforma szabja meg a mindig arányos versszerkezetet és a mindig biztos érzékkel komponált, időnként azonban egyhangúnak tetsző verszenét. Jékely Zoltán hagyományos strófaszerkezetet és ritmust használ: szinte mindig négysoros szakaszokba, igen gyakran ötös, illetve hatodfeles jambusokba rendezi a szöveget. Szereti a klasszikus formákat: a nyolcsoros a-b-a-b-b-c-b-c rímképletű Villon-i balladát (Ballada a kóbor kutyákról), a szonettet (Éjfél Budán) és az ötsoros a-b-a-b-a rímképletű Apollinaire-re emlékeztető versszakot (A Szépjuhászné elégiája, Levél). A „harmadik nemzedék” klaszszikus érdeklődésének megfelelően újítja fel az antik distichont (Ad Lycidam), s az újnépies költészet hatására fordul a régi magyar költészet formáihoz (Álom a Sétatérről). Igen ritkán tesz kísérletet a kötetlenebb ritmus- és strófaszerkezet lehetőségeivel (Chaplin-óda). Verse nem egyszer a drámai monológ formáját újítja fel (Olympio siralma, Nagyenyed, iSyo), máskor jelenetszerűvé válik (Concerto di musica) vagy párbeszédes alakot ölt (Búcsú szürkületben, A föld mélyében). A dalszerűséget erősítik a szöveg zenei elemei is.

29