Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 3. szám - Pomogáts Béla: Az élet álom - Jékely Zoltán költői indulása
budai kertekben, a zugligeti sétányokon ennek a tájnak az érett színeit, barbár pompáját kereste (így jött az éjszaka, Városvégi gesztenyefasor, Séta alkonyat felé). Álomban és képzeletben Enyeden és Kolozsváron bolyongott, emlékképekből, hangulatfoszlányokból, a múlt töredékeiből próbálta életre kelteni elveszített otthonát. Ez az otthon emlékeiben és álmaiban derengett, jól tudta, hogy mindaz, amihez oly kitartóan ragaszkodik, már a múlt zsákmánya, véglegesen és visszavonhatatlanul. Az emlék édességébe a veszteség keserű íze vegyült. Nosztalgikus elvágyódásnak és pótolhatatlan veszteségnek, derengő álomnak és mélyen rejlő fájdalomnak a lélekben ható vegyülete hozta létre az elégikus érzést és költészetet. Szülővárosának ajánlott verse, az Eltűnik egy világ erről az elégikus érzésről tanúskodik: Ügy látom, egy-két évtized, se kell még, s melyek nevemmel kisbaltám nyomát sok éven át derekukon viselték, a tűzre jutnak mind a kerti fák. Dicső gyermekkoromból mi marad hát? Az akkor friss küszöbben lábnyomom; évtizedek egymásnak átaladják, míg a várost fel nem veri a gyom. A fiatal Jékely Zoltán a természetes környezetéből kiszakított ember magányában élt, igazi otthonát nem találta meg a nagyváros forgatagában, sem az irodalom belső ellentétektől szabdalt világában. Az ifjúság múlandóságát, a szerelem tűnékenységét panaszolta, az elmúlás képeivel viaskodott. Halász Gábor találó módon jellemezte első verseskötetét: „mint egy furcsa ábrákkal telerajzolt régi máguskönyvben, süt a hold, zörgő csontokkal indulnak sétára a halottak, a csillagok titkokat őriznek, a lélek halálvágytól terhes, mindig ősz van és tél és éjszaka, még a nyulak is idegbajosak, még a mókusok is véznák, a szerelem csontvázak ölelkezése és az irodalmi utalások is álomvilágot idéznek: Cyrano és Andersen Krisztián! Mennyi a Staffage, és milyen érzelmi helytállás a japános papírkulisszák mögött! Amit a századvég borzongó kíváncsisággal könyv élmény ékben keresett, amit a fiatal Kosztolányi négy fal között, lámpája sárga fényénél kevert ki, most a hegyek, temetők, a külső valóság holdkórosában találja meg újrafeltámasztóját, és érzékelés, idegállapot, élményre akció összehangzásában a költői igazolását.” Ezt a véleményt támasztja alá Vas István későbbi emlékirata is: „Jékely rendszerint a halál motívumából indul ki, akkor is ha duzzadó életképekhez jut el onnan, akárcsak Villon, akinek ehhez az egy (de lényeges) vonásához mélységes rokonság kapcsolja: a villoni »mais oú sont ...«, a »hol vannak már« főhelynek. is alapkérdése...” Az ifjú költő szívét a veszendőség érzése tölti be, elméjét valami asszociatív kényszer mindegyre az elmúlás képzetéhez vezeti. A régi tárgyak az enyészetre figyelmeztetik, magányos éjszakáin a múlandóságra gondol. Apátián éjszakák című költeménye a századvégi líra halk dekadenciáját idézi fel: 24