Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 3. szám - Pomogáts Béla: Az élet álom - Jékely Zoltán költői indulása

A szekrényben széltelenül zizegnek sírokról tépett szirmok, levelek, bútoraink csontjában megremeg örök lelke medvés rengetegeknek.

Az aragonit-váza odva búg, madárhangon: hupupa, hupupa;

Dante üres fejében altatók szólnak, akár valaha apuka.

Déd tükriben egykorú osszonyok kutatják viruló arcuk, hiába.

Foszló köntösük vinnyogón suhog, mikor kivágódnak az éjszakába.

Az itt megütött hangba a fiatalos szerepjátszás romantikája vegyül. Egyáltalán, a fiatal Jékely Zoltán szívesen öltözik a későromantikus költészet jelmezeibe. Victor Hugo Olympióját (Olympio siralma) és Rostand Cyranó-ját (Téli éjszakák) idézi fel, Hamlettel együtt mereng az emberi élet törékenységén (Hamlet altatója). Legszívesebben a dán királyfi szerepében mutatkozik: „úgy állok síri fényben, / mint valaha az árva, schizofrén / királyfi a koponyával kezében, / ki nyirkosöblű, vézna tenyerén / magát az elmúlást tartá, fehéren” (A halál ünnepén).

Költői eszmélkedésében igen nagy szerepet kap az elmúlás szorongató lehetősége, sőt fájdalmas bizonyossága. A pusztulásra vetett esendő életet siratja. (Ballada a kóbor kutyáról, Búcsúzz, Poverello, Vadász-zsákmány). A természetet figyelve, az állatok sorsa fölé hajolva a múlandóság csendes szomorúsága ömlik el szavain (Elhagyott kutyánk elégiája, Hangya-harc, A varjú-szfinx). A budai erdőkben borongolva elégikus érzéssel gondol a dicső múlt rég eltűnt napjaira. A Szépjubászné elégiája című költeményében Mátyás király hajdani vadászatainak mozgalmas látványát idézi fel. „Ötszáz év tengermélyébe” veti tekintetét, s végül a mindent - erőt, gazdagságot, szerelmet és szépséget - megemésztő enyészettel találkozik:

Az úton, hol gangos, hangos vadásznép vonult kürtszóval, vaddal megrakodva, reszketve járok, mintha fázva-fáznék - S bizony mondom, a fogam is vacogna, kacér emléked nélkül, Szépjubászné!

Itt alszol valamely hársfa tövében, két szép gyökér derekad átkarolja - akár a nagy király, valaha régen, ki bájaidnak meghajolt, mint szolga - tücsök fütyül koponyád hűvösében.

Elégikus költeményekben búcsúztatja eltávozott barátait és ismerőseit (Huszár Béla sírjára, Könyörgő ballada a földhöz, A szépség pusztulása). Az ő hangja is elvegyül abban a kórusban, amely a harmincas évek nagy író-halottait siratja el.

25