Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 3. szám - Fried István: A literátor (Babits Mihály és Kazinczy Ferenc)

sokféle viszonyulások közepette világítsa meg. S akarva-akaratlanul azt is sugallja, hogy éppen az idegen vagy csupán más költői világok befogadása, megértése gazdagítja a költőnek, a nemzetnevelő literátornak az egyéniségét.

Ami még a személyes élményeket illeti, ott egy később írott cikk és a színmű egy jelenete egybehangzására kell utalnunk. A rajongó Döme Károly emlegeti Fábchichot, nehézkes, súlyosan görgő disztichonjait, idéz is belőle; majd Kazinczyt is megszólaltatja, a megbocsájtó mester kegyesen ítélkezik a zordon múzsájú lantos felett, ám érdemül tudja be néki, hogy „nyelvünket kedveli, s buzog értté: heve tisztelt lészen.” Babits Mihály 1927-es kis dolgozata könyvtárának különös vagy becsült darabjait emlegeti, köztük Fábchich József: Magyarra fordíttatott Pindárus, Alcéus, Zaffó című kötetét, azt, amelyet a derék Döme idéz Kazinczynak. „A hárfa zordon, de hősies” — írja róla, a színdarab szavaival majdnem teljesen megegyezően. Ebben a cikkben több méltánylással szól róla Babits, nem egyezik Kazinczy általa méltatlanul lekicsinylőnek érzett szavaival. S egy Fábchich-disztichon mind a színdarabban, mind a cikkben egyként fellelhető. Emez:

Hogyha magyar könyvére találsz, jó legyen, akár rossz,

Megvegyed, ámbátor olvasod azt sohasem.

Kedves idézete volt ez Babitsnak, K. jelzésű könyvei (Kelemen József pécsi kanonok egykori könyvei) közül is Fábchiché az egyik legkedvesebb. S ezt az idézetet aztán „valamely családi kéz más könyvek elé is beírta.”

Miután tisztáztuk, hogy mennyi a közvetlennek mondható élményalap, vagy „alanyi költői” szándék a színműben, arra kell rámutatnunk, hogy a színmű keletkezésének évszámát egy irodalomtörténeti ténnyel magyarázhatjuk. 1915-ben jelent meg a Magyar Tudományos Akadémiától jutalmazott mű, Váczy János: Kazinczy Ferenc és kora című nagyszabású vállalkozásának első kötete, amely Kazinczy pályájának ívét húzta meg 1806-tal bezárólag (a második kötet nem jelent meg). Váczy János elsősorban Kazinczy-kutatóként szerzett érdemeket, ő rendezte sajtó alá Kazinczy Ferenc levelezésének huszonegy kötetét; írt Kazinczyról egy kismonográfiát, s a korszak számos költőjéről, eseményéről tanulmányt. Ennek a hatalmas (639) oldalas) kötetnek legnagyobb érdeme nyolcvan esztendő Kazinczykutatásának számos részletre kiterjedő, alaposságra valló összefoglalása; méghozzá olykor legendákat is foszlatva, a Kazinczy-levelezés alapján, feltárva eddig kevéssé vagy sehogy sem figyelembe vett, az MTA Kézirattárában őrzött (és nem egy esetben még ma sem kiadott) Kazinczy-kéziratokat. Ez a monográfia nem hozott fordulópontot az irodalomtörténetben, nem jelezhetjük általa a magyar irodalomtudomány új korszakát: a korszak lapossá vált pozitivista szemléletének dokumentuma. Babits Mihály szempontjából azonban megvan a maga rendkívüli jelentősége, ti. tartalmazza mindazt a tényanyagot, amelyre költőnknek szüksége volt. Csak mellékesen és kitérőképpen említjük meg, Váczy monográfiája idevonatkozó fejezetének alapgondolatai jórészt megtalálhatók Beöthy Zsolt: Kazinczy szabadulása című emlékbeszédében (a Kisfaludy Társaság 1901. május 29-i ülésén hangzott el, könyvalakban a szerző „Költők és hősök” című kötetében jelent meg, a népszerű Magyar Könyvtár sorozat 500. darabjaként). Váczynál lelte Babits Kazinczy életének két epizódját, meghiúsult házassági tervét Ilosvay Krisztinával (s e viszonynak Batsányihoz fűződő szálait), valamint a szolgálólány (Maris) körüli bonyodalmakat: itt bukkant rá Kazinczy és családja között előbb lappangó,

15