Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 3. szám - Csányi László: Borsos Miklós világa
Két érem tanulsága kívánkozik ide, mint a módszer és folyamat meggyőző példája: az 1952-es Hercules Seghers és a négy évvel későbbi Mozart hátlapjának vonalai geometrikus leegyszerűsítésükkel még gondolattársításra késztetve elbeszélnek, tényeket közölve, a szoborba kívánkozott Sine nomine-változatok körbe foglalt jelzésszerű vonalai ezzel szemben egy állapot rendíthetetlen ábrázolását jelentik. Ez az egyszerűség a tovább nem redukálható véglegesség, olyan ős-szépség, melynek minden eleme a szavaikba már nem foglalható gondolatot hordozza. 4. Az ember a világ mintaképe, - írja Leonardo, s Borsos művészetét ez a felszabadult reneszánsz gondolat jellemzi, a szó eredeti értelmében. Már érintettük: félreértés és leegyszerűsítés, ha a reneszánszban az antikvitás visszatérést látjuk csupán, midőn az emberi elem vissszakapja elveszített jogát és jelentőségét. Ez a vélekedés történelmietlen is. A reneszánsz alapjában véve, az európai életérzés nagy drámája, midőn végképp szétoszlik a középkor homogén világképe, ami öszszebékített eget és földet, s eredményeként Newton mérhetővé és érzékelhetővé tette azt, amit addig a lélek szárnyalása tudott csak követni. Michelangelo véglegessége csak az újplatonizmusban találhatott gyakorlati igazolásra, de a barokk kénytelen volt tovább menni, s miután nem tudta humanizálni az égit, kitágította a földi érzékelhetőt, következésképp — s ez Newton emberi végtelenségének változata — a templomok, paloták térbeli határoltságát a szellem korlátjának tekinti. Így válik a kép a végtelen illúziójának eszközévé, s a barokknak most már magát az illúziót kell humanizálnia, aminek egyetlen módja, hogy félúton, a felhők peremén, ég és föld között, szeretetreméltó angyalok mutatják az utat. Borsos Miklós a barokk Győrben a reneszánsz tragédiáját éli át, s kilépve a Szent László herma félreérthetetlen egységéből, azt kutatja, mit mond az embernek a gondolattól átfogott térés világ, s miként tud berendezkedni ebben a körülhatárolt végtelenségben. Nem ábrázolja, hanem átéli a jelenségeket, de ebben az antropomorf világegyetemben mindig az emberi elem a fontos, az átélhetőség és megfogalmazhatóság, minden illúzió nélkül. Az ember egyszerisége és végessége számára olyan feladatot jelent, amelyben az ábrázolhatóság mindig a magában való szépség közölhetetlenségével szövetkezik, de a sine nomine soha nem a lemondást jelenti, hanem a még-lehetséges megjelenítésének egyetlen formáját, miként talán legérZékelhetőbben a Canticum canticorumban. Ez a felismerés a reneszánsz újra átélt drámája, ami XX. századivá fokozva egyben a megismerés új formájává válik kezében. A múltba megy vissza, hogy a folytatás és újrakezdés lázában emberivé szelídítse azt, amit az európai művészet először a reneszánszban élt át. Éppen ezért korszakos jelentőségű művészetében nem a természet megközelítése új, ez végtére lehet merőben formai kérdés is, vagy hangzatos program, hanem a térbeli viszonyok új rendszere. Az el nem mondott és a még elmondható így válik keze alatt végső emberi bizonyossággá. 11
