Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 2. szám - Papp István: Humor az esszében

venciókkal. Az esszéista könnyed természetességével értekezik humor és materia­lizmus összefüggéseiről, nem kis zavarba hozva ezzel az olvasót. Kezdetben nem is egészen értjük, mit ért materializmus alatt, de az már az első soroktól kezdve nyilvánvaló, hogy egészen mást gondol róla, mint amit a filozófia valaha is el­képzelt erről a fogalomról. Vérbeli esszéíró lévén nem kíván alapos és meggyőző lenni, hanem könnyed fölényességgel és valami tündéri naivitással hozzálát e .Jegigazabbnák” vallott világnézet behatároló koordinátáit felrajzolni. Ha az így felvázolt pontokat összekötjük és azokat normatív ismeretünkkel egybevet­jük, egy szabálytalan ötszöget kapunk, ahol az oldalakat panteizmus és dialek­tika, bráhmanizmus és buddhizmus, racionalizmus és humanizmus, biológizmus és eleve elrendelés, egoizmus és szeretettan adják. Íme a materializmus Reviczky hangszerelésében. S ha a normatív gondolkodás gyanakodva is fogadja a kérdés ilyen természetű megközelítését, hisz semmi egyértelműt, vagy ami még ennél is fontosabb, semmi bizonyított ismeretet nem tartalmaz ez a gólyalábon tipegő ma­gabiztosság, az olvasó kénytelen belátni, hogy esszét olvas, s a műfaj megmagya­rázhatatlan vonzóerejének köszönhetően már régóta el is felejtette, hogy mit olva­sott tudós tankönyvekben materializmus és idealizmus jól kitapintható határkövei­ről, egyszerűen hagyja magát kalauzolni vagy akár becsapni, hisz öntudatlanul is tudja, hogy egy kísérlet tanúja és alkotótársa egyszemélyben, s tudja, hogy a szín­vonalas kísérletezés a szabadság lehetőségei közé tartozik. Sokan úgy tartják, hogy az esszé a világos szellem műfaja, amely nem tűri az ellentmondásokat és a kö­vetkezetlenségeket. Gyergyai Albert arra figyelmeztet bennünket, hogy az esszé­író „ ... ellensége a rendnek, a módszernek, a kész dogmának, minden rendszer­nek . . Van e műfajban valami rendetlenségre, módszernélküliségre való hajlam, amely nem véleményeket közöl elsősorban, hanem inkább impressziókat. Ebből következően nem zárja ki sem az ellentmondás, sem a következetlenség lehetőségét, sőt valahol feltételez egy megtermékenyítő, mert továbbgondolkodásra késztető, homályosságot. Reviczky esszéírói ösztöneit követve addig tágítja saját megálla­pításait, hogy már következetlen lesz a kiindulópontjához. A kultúrtörténet határ­köreit világosan áttekintő szemlélete kijelenti, hogy a humoros életvitel-életszem­lélet első megvalósítói Shakespeare és Cervantes életfelfogásai voltak, majd ki­fejti, hogy az antikvitás és a középkor miért nem lehetett talaja humoristák szü­letésénél s mindezek után magától értetődő természetességgel hozzáteszi, hogy Jézus volt az első nagy humorista. Mert „ . . . minden valódi humoristában fel­találtuk a nép szeretetét, bűneinek megbocsátását, s a szegénység kultuszát, ezt a legnemesebb demokráciát. . Jézus nem vallást, hanem morált hirdetett — írja Reviczky, majd mást sem csinál, mint a kereszténység alapvető erkölcsi normáit magasztalja, nem törődve, hogy ezzel tulajdonképpen a keresztény hit mellett tör pálcát. Saját kora pesszimizmusát vizsgálva Alexander Bernát e tárgyban írt — Schopenhauer és Hartmann világnézetét tárgyaló — könyvéből indul ki. Elfogad­ja Alexander Bernát megállapítását, miszerint .. a rendszeres pesszimizmus nem ragaszkodik semmihez, nem tart semmit értékesnek a világon.” Ebből következik, hogy a világgal szembeni olyan magatartásban, amelyben „szenvedésünk forrása” bizonyos optimizmus, nem pesszimizmust kell látnunk — egészíti ki Revizcky a 60

Next

/
Thumbnails
Contents