Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 2. szám - Devecseri Zoltán: Szabó István teremtményei

A fecskefészekben megpillantott fiókahulla ájulásba döbbentő gyermektragédiája, a Csui gazdagéktól könyvet „kölcsönlopó” szándéka — a fölidézhető gyermekarcok mögött már plasztikusan fölsejlik Csanaki Jancsi és a gazdag érzelmű hallgatag apa alakja is. A Hó^om tojásban azt a belső szorongást, s annak feloldását követhetjük nyomon, amelyet a kisfiú „szociális komiszsága” okoz, illetve amitől anyja segítségével „megszabadult”. Az emberi jóság, mint elemi erkölcsi axióma Szabó István „idealizmusának” alapköve. De azonos súlyú ennek közvetett megnyilvánulása is: az embertelen kegyetlenség kíméletlen írói „lehóhérolása” (Cserebogarak, Csui, A lázadó).

Az első kötet igazi súlyát a tágabb írói mezőnyben való elhelyezés mutathatja meg igazán. Amit Nagy László Gyöngyszoknya című nagy műve, vagy Juhász Ferenc Tékozló országa jelentett forradalmian új, a sematizmust áttörő hangjával, művészi mélységével — megelőzve a társadalmi tisztulási folyamat adott szintjét — 1953—54-ben, azt hozta prózában az EMBERAVATÁS című antológia új nemzedéke — kötetek sorában (Galgóczi Erzsébet: Hazai kosár, 1953; Csurka István: Tűzugratás, 1956; Sánta Ferenc: Téli virágzás, 1956; Szabó István: A lázadó, 1956; Kamondy László: Fekete galambok, 1957.)

Azok között, akik „elementáris erővel tárták fel a múlt szegényparaszti nyomorúságát, s mély lírával az élet ekkor is tiszta szeretetét” — Szabó Istvánnak előkelő irodalomtörténeti hely jutott. A régi és az új összecsapását teljes bonyolultságában tudja megjeleníteni, tragédiái nem „nyíltszíniek”, hanem a lélekbe leülepedők, lassú égéssel pusztítók (Készülődés, Nászéjszaka). A földéhség, a kisparaszti parcellához való ragaszkodás okoz ugyan drámát egyik halállal végződő írásában, de csak féltragédiát, mert a földjéért megmérgezett öregember életformája, erkölcse is csődre ítélt, túlhaladott (Vacsora). Az előbbi két novella kiszakadás és kötődés föloldatlanságát, makacs paradoxonét jeleníti meg, a Vacsora pedig — az említetteken túl — az öregek kiszolgáltatottságának is keserű számbavétele : itt megmérgezik, másutt félreültetik a családi asztaltól (Torma bácsi) vagy igaztalanul megalázva kárhoztatják semmittevésre (Utoljára) őket. A Siratódal öregaszszonya is vesztesként temetteti el a postásfiúval a már megkelt kenyereit, s aligha tekinthető ez heroikus belátásnak: a „rossz” múlt eltemetésének. A Búzaérő körte az egyetlen írás ebben a témakörben, mely mélységes humanizmussal és lírával oldja fel a különállást. Ősi törvény, hogy az elsőt termő fa gyümölcse az elültetőjét illeti, de van ennél erősebb szokástörvény is: „Az első termésből áldott asszonynak

kell enni először...........hogy jó termő legyen a fa ... Áldott legyen, mint az, aki

először eszik a termésből...” E novella hősének megvan a reménye, hogy „a fiatalok mellett talán majd nem is fázik annyira. .s ő valóban eljut a múlt tagadásáig: megy a „fiatalok közé, ott kell meghúzódni a közelükben, mert ha egyedül marad, végképp megfagy benne az élet, a nyár kellős közepén!” A novella szép lírája azonban — mégha mindkét oldalról teljes mértékben motivált is — elsősorban Szabó István humanizmusából meríti a valóságot, s csak másodlagosan az írói általánosításból.

45