Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 2. szám - Devecseri Zoltán: Szabó István teremtményei

A nagyanyja „meséin” élő gyönge fölépítésű, érzékeny idegrendszerű gyermek „viszont az iskolában igen jó tanuló, szakadatlanul olvas”, s az őt könyvvel ellátó múzeum- és könyvtárigazgatónak szülőfaluja táj szavainak gyűjtésével „fizet” majd 1950—51-ben. Anyja halála (1947) azonban lehetetlenné teszi számára a továbbtanulást. Előbb apjával gazdálkodik, később traktorosnak áll, majd Inotán is dolgozik. Az apa súlyos balesete újra hazaszólítja, de „iqyyban sikerült feljutnom az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkarára, anélkül, hogy bármiféle érettségit tettem volna. . . Amatőr író voltam egészen 7954-ig.” A távlatot, mélyebb „rálátást” adó távolság és idő „egymás után szülte a hazulról hozott életanyag darabjait: a novellákat, mintha a földrajzi távolság kellett volna a nekiszabadult íráshoz, a boldog munkához’’ Az egyetemet csak ürügynek tekintette a pesti tartózkodáshoz: másfél év után megvált az intézettől, a könyvtárakra vetette magát. Ezt a három évet élete talán legboldogabb időszakának tekintette.

A lázadó című novellájához kötődik „íróvá avatása”, s ugyanezen a címen jelenteti meg első novelláskönyvét is. Ezt a kötetet — majd az 1964-es Varázslat kertjé-t ugyancsak — József Attila-díjjal jutalmazták. Elismerő kritikákban sem volt hiány (Gondos Ernő, Pándi Pál és mások), a második kötet megjelenése mégis az elbizonytalanodás tíz évének, a „váratlan” tetszhalálnak kezdetét dátumozza: „Föltámadt bennem a kétely: kit érdekel ma már egy eltűnőben levő világ, különösen akkor, ha olyan maradi formában írják meg, ahogyan én írok?” Szabó István tévedését persze néhány kritikusi megjegyzés is táplálhatta, de ő maga „senkit se hibáztatott”. 1972-ben jelent meg az életében utolsónak kiadott könyv, a Ne nézz hátra.

Mély válságának nem ismerjük minden okát — írja visszaemlékezésében Farkas László. A „falujából-kiszakadás”, az „elmetszett gyökér elmélete”, a novelláiból fölsejlő „mélytudati motívumok”, gyerekkori sérülések, a túlzott igényesség szerepel általában az indoklások sorában, majd okozatként az önromboló életmód. A kortársak közül azonban senki sem tudta „hány sebből vérzett még ezeken kívül is, hogy ilyen hosszú időre erejét vesztette, hogy nem tudta tartani a tollat”. Néhány sebről maga Szabó István értesít a Dr. Vajkay Aurélhoz írt leveleiben (Űj írás, 1980. 6. sz.) és Csurka István — természetesen művészi áttételeken keresztül — az ő emlékezetére írt M a j á l i s c. drámájában.

Az életrajz mélyebb részletezése már monográfusi feladat lenne. Ami viszont az egész magyar irodalom számára maradandó értékű novellákat jelent: Szabó István utolsó nagy föllobbanása! Mi történt? Mivel: nem volt érkezése „formai játékokra, ilyen-olyan mesterkedésre”: „ ... a tartós válságot, az elszánt ragaszkodás és a módszerbeli következetesség eredményeként” sikerült legyőznie. Egymás után jelentek meg novellái — néha párosával — a folyóiratokban. A két utolsó 1976. márciusában, közvetlenül negyvenötödik születésnapja és halála előtt, mely „teremtő vágyak, s nagy munkatervek kötöttségéből ragadta el” (Győri János).

43