Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 2. szám - Devecseri Zoltán: Szabó István teremtményei

A lázadó

Szabó István „Hét krajcár”-ja, „Sokan voltunk”-ja A lázadó. Illik az író életébe, élményvilágába a felfedeztetés legendája is, noha Jankovich Ferenc támogatása — anélkül, hogy érdemeit kisebbítenénk — csak a pálya „kezdősebességét” jelenthette.

1953 nyarán mutatta be Szigligeten felfedezetjét író barátainak, akik „...a

várhelyi ásatások megtekintésére gyűltek össze. A teljesség élményét — idézi fel emlékeit fankovich Ferenc — ... a cserszegi parasztlegényke novellája hozza meg a társaságba. Lecsaptak rá az írók. — Olvassa fel! A le gényke zavarban... Egyik író azonban mindjárt leülepedik az öreg kút tövébe és hangosan felolvassa A lázadót. .. . Pillanatok alatt lenyűgözve figyel oda mindenki. S nekem úgy tetszik, írót avatnak.” (Illés Lajos).

Gyuri, a teknővájó cigány, akit három parasztlegény, névnapot ülvén, a végsőkig (már-már azon túl) megaláz — végül gyilkosságra kényszerül. Bogár, a cigánypuli és B o b i, a hatalmas komondor összeugratása kitűnő dramaturgiai motivációvá válik Szabó István kezén. De azzá a végső hamis vád is, mert elsődlegesen ez menti fel az írói (és olvasói) igazságszolgáltatás gátszakító erejével a megalázott és meggyalázott embert. A kisebbik Ihász kétszer is elmeséli, miképpen próbálták „szétválasztani” az összeveszett kutyákat, még „csitították” is Bobit, mégse sikerült „lebeszélni” a puliölésről. „Erre az öreg olyan mérges lett, hogy nekiment fejszével a Bobinak. Nem engedtük agyonütni, hát ez a vén rosseb, mire észbekaptunk, fejbevágta a bátyámat. A nők sopánkodtak, szörnyülködtek. — Nahát, ez a vén gazember!”

Az írói tudatosságot pregnánsan jelzi, hogy ez a rágalom „majdnem” szórólszóra „igaz”, s éppen az elhallgatások és „behelyettesítések” váltanak ki belőlünk vérlázító reakciót. Az már természetes, a gyakorlati törvény miképpen ítélkezik. A zárómondatokat nem is evégett, hanem a költői erő, a környezeti elemek és a szituáció mesteri eggyéforrasztásának okán idézem: „Megérkeztek a kékruhás rendőrök. . . . Az öreg cigány megindult közöttük. A nap már leáldozóban volt, hideg szél támadt észak felől, zörögtek a fakó, megvénült falevelek. Néhány veréb fázósan tollászkodott Ihászék kerítésén. Gyuri fásultan, nemtörődöm arccal lépegetett kísérői között, idegenül hallgatta a bilincs csörgését. A kanyarulatból még visszanézett az emberekre meg a halott pulira, s végignyalta cserepes száját. Szomjas volt.”

A kíméletlen önfegyelem, az önmagával szemben alkalmazott legmagasabb mércéjű írói igényesség minősítethette Szabó Istvánnal A lázadó című kötet írásait „borzas, szertelen, sőt kezdetleges” novelláknak. A címadó novella már igazolta az írói fölvértezettséget: a mély és aprólékos részletező hajlamot éppúgy, mint a drámai — és szerkesztőkészséget, a műfaj teljes ismeretét. A meglévő távlat olvasói előnyét élvezve azt is kimondhatjuk, hogy a tehetség igazi erejét — potenciálisan — a kisebb formátumú írások is hordozták. Az utolsó nagy virágzás néhány előképére gondoljunk (Fecskék, FIárom tojás, Csui), amelyekből majd születik „Cserszegtomaj égi mása” (Csurka István).

44