Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 2. szám - Szakolczay Lajos: Természeti ember, a lét törvényeivel

Példáit a helytállásra szintén közeli — erdélyi — életpályákból hozza. Az Apácai hazajönben a tudós, a fojtogató körülmények, az elmaradottság ellenére vállalja küldetésélményét, megharcol még emlékeivel is: az egyre messzebb került tenger nem fogja zavarni. Ügyes a nézőpont megválasztása, hiszen az éppen csak megérkezett lesz a vers hőse. Innen talán még, ha csukva volna a szem, viszsza lehetne fordulni, de minden ez ellen dolgozik: „a begyek észrevétlen közelebb jöttek a szánhoz, / kezet nyújtó rokon lett a borzas oldal, / kucsma nélkül állt egy apró domb, / s mögötte hányán, ki tudja, hányán...” A sorrend: várakozók ünnepe s enyhe tapintattal — itt emberiesül leginkább a költő tájszeretete — értékítélet. A hegy, a föld, a kökénybokor, a bodzavirág — nem tud bántani. „A lovak izzadtak, a kocsis kiáltott, s ő tűrte, / hadd fogja körbe a tudományok senki földje!” S amit meg mi teszünk hozzá: az irgalmatlanul égető fehér. Nem véletlen, hogy Apácai szánnal, nagy hóban étkezik; mint ahogy az is ki van számítva, hogy Balázs Ferenc, a méltatlanul elfeledett pap, költő, szövetkezetét szervező közgazda szintén úgy fogja vállon kihordani a világot, hogy közben — legalábbis az emlékversben — csak fehérrel találkozzék. „Ennyi fehérségért f mennyivel fizetünk, / ennyi tisztaságért / mennyi lesz a bérünk?”

Ezt már, természetesen a költő kérdezi. Körülötte fehérben álló hegyek koszorúja, és csak nem akar megszűnni az ő riadalma.

3-Mérgeszöld a víz, aranytól sebzetten, hitetlenül bújkálnak a rigók. Ezt — szószerint — a Most közli, időhatározó hangsúllyal, tudomásul vétel végett. Költészetében mintha két utat vinne: az éggel gyakran hadakozó természeti ember göcsörtösségét, gondolatainak — Olosz Lajos-i szóval — „barlanghomályát” és azt, amely tanúnak az értelmet hívja. A klasszikus metrumot is azért irigyli meg Radnótitól, mert az eclogák mögött nemcsak a pásztori tájat tudja elképzelni, hanem a félelmet, ami benne fölkeltődik egyetlen megrezgő bokor, kicsavart fa, betolakodással fenyegető alkony láttán. A tájban romlott el valaminő szerkezet. Megrendül, mikor fölismeri: a végtelenség oszthatatlan. „Mit ki nem alkudhatsz halálod nélkül?” önkéntelenül, ha csak leheletnyi párhuzamot sejtetve, Radnóti végtelen menetét idézi a kérdés, amely nem kevésbé sajátja. A józanságra törekvő férfikoré. Már a verskezdet is erre utal: „Tél van még s a Só falvi réten a füzek alusznak, f Gyapjas felhőkkel jött havazások varázsa lejárt.” Ecloga helyett — mondja szemérmesen a cím, amit azonnal fordíthatunk úgy is: nem (csak) a zenéért! Jól esik beleburkolózni, hallgatni a csendet, a „kövek, hegyek nyugalmát” — a távolságot érzékelni az agyagot szállító szekerekkel és komor embereivel.

A várakozás, a megalázó (?), fölkavaró (?) találkozás — ki tudja mire ítéltetik — azonban már nem ebben a lélekállapotban találja. Kívül rigók füttye szól, belül a lefejezett rózsák. „Már itt leng a szürkület is, csak a perc, csak a perc nyomorítóan hosszú!” Annak eljövetele, amikor minden — természet, társadalom, történelem —, még a legkisebb anyagi részecske is, érdeme szerint méretik meg. Könyörtelen véglegessége azt is fölvillantja, ahogyan ez Radnóti esetében történt,

39