Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 2. szám - Szakolczay Lajos: Természeti ember, a lét törvényeivel
fájdalmasan, de kikerülhetetlenül: a halálban. Az már más kérdés, hogy ennek a humánumról tanúskodó, de valahol mégiscsak borzalmas „önfeladásnak” van-e követhető formája ma, a megváltozott körülmények között? Annak ellenére, hogy a példát példának tudnók és a — mindig más nevében elkövetett — „kollektív bűn” egy csöppet is megadná a személynek a föloldozást. Konok, következetes, önmagát belülről építő ez a líra. Nem zárkózik el a megtanulható elől, műhelymunkának is rangos az a tájékozottság és lankadatlan hév, ahogyan egy-egy külföldi vagy magyar — klasszikus és mai — költő életművét szétszereli a számára fölhasználható részét — néhol egyetlen képet, dallamot, másutt a tartás egészét — magába oldja. Alkata, sokszor konoksága, erős, nem engedi meg a másolást. Kiszólásaiban („Mondják, a bölcset is bántják a tetve k. . .), de egész alakjában van valami Kakuk Marcis hetykeség, egészséges életöröm, amit pályája kezdetén így jellemzett: „sohase lesz olyan hevés jókedvem, hogy valakinek kölcsön ne adhaténk — kamat nélkül.” Valószínű, ez a jókedv alapjában megmaradt, ami változott benne, az csupán a táj komorulásának fogható föl. Létszemléletét a tényszerűen kimutatható József Attila-hatás ellenére, az ösztönszerű bizodalom határozza meg, ez némileg költészetének, ha szabad így mondani, korláta is. Nagy összefüggéseket, amit például megvalósított Kányádi Sándor a Halottak napja Bécsben című poémájában, nem nagyon lát meg, néha csak egyetlen kapocs hiányzik ahhoz, hogy versében a rész egésszé váljék, a természetben föllelhető dolgok társadalmi érvényűvé alakuljanak. Amit eddig végzett, így sem kevés. Nem szóltunk dalformájának egyszerűségéről, ami nem zárja ki a monumentalitást. Oly nyilvánvaló a példa, hogy nem is kell rámutatni. „Ezüstrozs szakálla / világjáró mátka, / ringjál, ringjál szederinda, minden láb nyomára.” Kötelmei nélkül a legerősebb. Amikor nem tartja kötelezőnek egy lakodalmas fölmondását, azért, hogy valakinek tetsszék. Kétség nem férhet hozzá, meglelte hazáját; még akkor is, ha ő csak ennyit mond: „Meglelted hát...” és a többit, a folytatást az olvasóra bízza. Aki tudja, hogy a soronkénti meglepetések a biztonság jellemzői, s mielőtt tovább menne, belefeledkezik muzsikájukba. „Nem fog ma holdat a kút rácsai közt, hüvösödik, / remegő csillagokra tördeli jegét az ég, nehéz lefeküdni. . .” Befejezésül pillantsuk meg a Fenyőkút egyik részletét, mely ars poetica szerű soraival a kisháza, a szülőföld és ember dolgairól szól. Avval a megnevezhetetlen többlettel, amely minden jó vers sajátja. százszor szép lehet az út, a kaptatok mind megmaradtak! Tudom a határait. Keréknyomon induló vizei merre s meddig folynak. Lent a hajlatban befagyott ingovány, áfonyás bujkál a zsombékok között, embernek csapda, állatnak menedék. Micsoda hely ez gondolatnak ... 40
