Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 2. szám - Szakolczay Lajos: Természeti ember, a lét törvényeivel

ság. „Hányszor volt eddig biztos a falu: megjön a zápor a déllel, / felhő-bivalyok dübörögtek az erdők felől, / hányszor tört szét a remény korsója.. . , Jó, hogy a szürkület fazakalni tud még.” Sajátos kép: egyetlen munkafolyamat emelődik ki hétköznapi jelentésköréből, s általánossá válván lesz reményt hordozó. Ehhez csak hozzásegít, a költő az eddig jobbára ellenfélként ábrázolt természetet személyesített meg, s az ő képzeletére bízta az édes munkát.

Derkovits fájdalmas képi világát szintén a „helyi szín” a couleur locale-ként megélt népdal további tágítása segíti verssé oldani. Az egész vers azonban nem olyan sikerült, mint ahogyan két, megborzongató sorpárja mutatja. Az első a megvesszőzött tulipánnal — a kecsességet jelképező virág és az erőszak áll szemben egymással — éri el a hatást: „Jaj, barátom, kenyeresem, / Tulipán sír a deresen.” A másik pedig a szinte naponta átélt látványt, a szegény ember űzöttségét, fájdalmát szakítja el e tulajdonságokat jelképező egyszerűségtől („Topogó asszony, tépett nyír”), s fordítja a szürrealizmusba: „Világhályog vagy — zsírpapír!” Ez utóbbi egyetemes megrendültsége nyilvánvaló. Mindezt fokozza, hogy a Rend által kiátkozott festő kölöncként súlyos egyénisége — a világot ő tanította meg látni — egy leheletfinom, ugyanakkor átlátszatlan anyaggal, a „zsírpapírral” kerül kapcsolatba. S az egész képet a látás szerve, a szem, utalásos, lebegésszerű jelenléte erősíti. Vagyis az, ami nincs benne a metaforában.

Fazekasnótái, Pattogó című versében az önjellemzés, „hörgők, köhögősek”, ha továbbfejlesztjük a képet, cseréppé égetett (álmok). Mi a legjellemzőbb színük? Az égetett vörös és a tűzfehér. Mindkettő jobbára a festő látásmódjára utal: erős kontúrok keretezik a képeket. Micsoda szenvedéseket kellett megélni, hogy a természeti kép, például a November című versben, egyszercsak másról (is) kezdjen regélni! A hóvárás örömét át- meg áthálózza a veszélyeztetettség tudata, az el nem követett bűnért járó kitaszítottság élménye. Amit a József Attilára utaló Szárszó ekként kérdez: „hát bűnömben is , egyedül vagyok?” Nem lehet kétséges, Firtos, a nagy hegy novemberi átváltozásában ismét csak az ember, a „nyár kegyeit” és a dáliákat odahagyó szólíttatik.

Sír a fűrész, szorít az ág, ez az ősz is immár jelkép — szemben Firtos, vesszőzéshez fölvette a fehér ingét.

Több hangot próbálgat az új verseskönyv; ami talán a korábbiakhoz viszonyítva meglepő, kevesebb a ballada. Viszont a költő a régiségből átemel olyan értéket, amire érdemes figyelni. A Virágom, világom alcíme szerint Bethlen Kata panaszait tartalmazza: a bájoló hang mindvégig megmarad, ugyanakkor a költő mintha Bornemissza Péterből merítkezne. Átokverse panasz és föloldozás, fogak között sziszegett virágének: „világom, virágom, reggelem, hajnalom, / kinek nyílt, mire nyílt sápadó jázminom.” Majd: „adlak a kezemből halál két kezébe / adlak az esővíz bőn ömlő sodrába.”

38