Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 2. szám - Szakolczay Lajos: Természeti ember, a lét törvényeivel

A nap is megszökött, csoda, hogy megvirradt, Fájó hálót szőnek fölém a vadludak.

Micsoda néma nép, micsoda néma nap. Társam morgó kutya, önmagába harap.

Társait nehéz megnevezni, kilóg a sorból. Korai versei szerint a Forrás első nemzedékéhez, Szilágyi Domokosékhoz, Lászlóffy Aladáré'khoz tartozna, a Fényimádók megjelenését számítva a második hullámhoz, (bár ő nincs benne az antológiában), a Vitorla-énekkel indulók köréhez. Megkésettsége, ne tagadjuk, ebben az igazságtalanul elszenvedett börtönévek is közrejátszottak, amolyan nemzedékek közti senki földjére sodorta. Magába zárkózottsága csak növelte az alakja köré fonódó legendákat, még a könyvét bevezető Majtényi Erik is ,,festő-fazakas költőnek’’ titulálja. Vagyis: ügyes, ezt-azt megpróbáló csodabogárnak. A két verseskönyv között lévő évtized azonban ékesen bizonyítja: a munka esztendei nem voltak hiábavalók. Páll Lajos érett költővé vált, egyéni, mással össze nem téveszthető az arca. Mindez egyértelműen a Köves földekből derül ki, ebből a formát, térszemléletet, egy „paraszt-Hamlet” világtágítási kísérleteit próbálgató verseskönyvből. Ez a jól körülírható világ, említettük már, József Attilát visszhangozza; egyegy képében, levegővételében, tiszta metszésű sorában a halhatatlan előd emlékének áldoz. Ugyanakkor, bármily furcsán hangozhatok, könnyed képkivágással utal Derkovitsra — az Appolinaire-variációban a József Attilás villogó nyár és kaszák mellett így szerepel két, festő vásznára való „tárgy”, a hal és a kés —, kinek alakját majd portrévers fogja megörökíteni. József és Derkovits a két sűrűsödési pont. Értelem és érzelem együttesét fedezi föl Páll a két életműben; jóllehet ezek öszszevegyítésére a mértéket is tőlük veszi, mégsem csak ez kapcsolja versét (s talán olyan képeit is, mint a Mázörlő) a fontiekhez. Sokkal elemibb erejű öröm: a munka szeretete.

A természeti ember kiszolgáltatottabb mindenkinél. Feje fölött nincsen karcsú tető, hűvösségében biztonságot nyújtó vastraverz. Számára végeláthatatlan utak vannak, megroggyant, vásárra bokályt szállító szekerek kerékagyig a sárban és termőföld helyett kő, kősivatag. A szem ezeket a kínlódó, önmaguktól, a változtathatatlanság rémétől terhes képeket tudja befogni. A vas, a fém, az olaj és a kezes gépek — egyszóval az anyag és munka szervezettsége — e tájtól majdnem idegenek. Legalábbis, József Attila-i törvénytevő erejük kétséges. Itt hiába „Villog az idő a zsindelytetőn”, minden le van fokozva; ahogy a Sófalva mondja: „ballag a lét, ámul önmagán, tanút szeretne igazához ...” A kézmíves embereket, a költőt? Öröm látni: a képek anyagszerűek, máskor finoman sejtelmesek, ennek is, annak is ugyanaz a forrása. Vagyis: a táj és a gölöncsérek — megannyi rokon — vérbe ivódott szokásai. Hiszen avval, hogy valaki fazakalni — értsd: dísz-, és használati edényt készíteni — tud, a kenyérkereset mellett bepillanthat az anyag (a művészet) titkaiba is. Egy kicsit mester, egy kicsit művész. Ezt a varázserőt, nyugodtan nevezhetjük így az anyagalakítás tökélyét, emeli majd versalkotóvá a Szárazol