Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 2. szám - Tandori Dezső: „Hogy emlékét megőrizzük, érdemeit tudatosítsuk”

hökkentő; nem túl könnyű megoldás-e. De akkor jön a válaszként lecsapó „okos”, és megértjük, mennyire végiggondolta (vagy végigélte) ezt a képet, s milyen távolságokat fog át a két sor. Gondja van a drámai tagolásra is. Igaz, hogy nem „saját vívmánya” a zárósor belső megbontása, de az, ahogyan használja, amire használja, már elsöpri az „eredetiséggel” kapcsolatos (ilyenkor mindig jogos, de művi) kérdéseket. Eredeti hang ez, jó hang, fontos vers; tudatosítanunk kell magunkban, a megfelelő helyre kell tenni értékét.

A Hol vagytok? is megközelít efféle erényeket, de a siker nem ilyen maradéktalan. „Ugátasokkal tele esték, / vonításokkal telibb hajnalok / tudatták velem, hogy: vagyok. / / Bizony, vagyok. Azóta is, hogy / magamon hordom a piszkot: anyámat, apámat becsaptam.” Ám ezt itt nem bontja ki: hogyan is? A vers átcsusszan a — bármi fájó, bármi keserű, mégiscsak — megszokottan mindennapi életképbe, és olvasói együttérzésünket nem fokozza katarzisig (mint az iménti egészen naggyá növekvő versben): „Veri a szív. De már csak lassan-lassan / mondogatja a magáét. / Füstök, gőzök és kegyetlen kávék / táplálnak évek óta...” S hogy a szomorú unoka valamit sírva szeretne elmondani a nagyszülőknek, akikhez — egyszerűségükhöz, egy bontatlan életformához — visszavágyik, ezzel még nem válik költészeti'leg ható erővé. De a szándék, felhangként egy megnem-zendülő hang fölött, maradandóan lebeg,

A világ láthatatlan, bár valós jelenségeit igen sokszor foglalja gyengéden pontos képekbe: „Azon az ablakon át / láthattam a lágyan / ágakra talált / hajnalt a tanyában, I és a tanyát úgy / csobbanni, ahogy csak / fényben a kátyúk / vízágya csoboghat.” Nem billen le a kötélről, melyen efféle képek kidolgozásakor egyensúlyoz; helyesebben: 'amikor sikerül következetesen végigvinnie egy ilyen remek képsorocs'kát, érezzük, milyen lehetőségek maradtak kibontatlanul ebben a költőben. A vers igazi megszervezésével marad többnyire fájdalmasan adósa önmagának. Mert a részletek ebben a versben is sokáig nagyszerűek (Ablak): „Azon az ablakon át / láttam, hogy a kis tök / ismét szaporább / harmattól ezüstös: / nem túr takarót, / elkezdi fálatnyi / ernyője alól / gyomrát mutogatni.” Festői és pontos. Ám innét a többi versszak már épp önmagához képest kevesebb, mint várnánk.

A Rög hibátlanul bontja ki vállalt életképét, s így már-már létezés-kép szintjére emeli: „Társasház ez a rög. / Ágyak, szekrények, asztalok helyett / hangyatojások nagyságrendben, / belőlük kelnek, szétszaladnak, / élnek a fekete pontosvesszők; / idegantennák, csápok érzik, hogy a gyep-hajú rög-ház arca / pirosra torzult... / Forog a nyárs. / A hangyaboly fölött / egy óriás szalonnát süt.”

Cserhát József könnyed versélése egy bizonyos szinten nem ismert „formai problémákat”. Ám hogy ekképp fenyegető „problémamentességektől” egy idő múltán ösztönösen is meneküljön, vállalta a szaggatottabb, rapszódikusabb versformálást. Ennek ellenére, ahol a mívesség választékos eszközeire hagyatkozik, mint például a Cirpelés háromsoros versszakaiban, igen szép, megkapó eredményei vannak. Hiszen ha csak árnyalatnyit is, ad valami új élményt ez a versszak: „Itt már megint a versekben magasztalt / évszak zajong: szemedre, szádra most majd / számi ál hatatlan szürke és makacs talp” lép. Vagy milyen szép ez a kép is: „Hang3°