Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 2. szám - Tandori Dezső: „Hogy emlékét megőrizzük, érdemeit tudatosítsuk”

ját” (a cirpelését) „mind beissza / idegzeted, mint összerepdesett fa”. A vers befejezése azért különös, mert valóban nem ad újat, szó szerint, csak a tagolása olyan erős, hogy villámgyors ütést érzünk, ha nem is újszerűt, de jól kivitelezettet: „S mintha áram / ütése érne, érzed: újra nyár van.” Minden édességen innen marad, ez az ereje.

Az Ősz elé is ilyen vers, tele sok értékes találattal, leleménnyel. A belső világot már a Gyűjtemény-ve.rsben is figyelemmel szemlélhettük, itt rokonhangzásokra bukkanunk. Őszi levelek — milliószám / ülnek bennem az ágak polcán”. Utána, sajnos, csökken a feszültség, a kifejezések csak egymásraperegnek. De ahogy a versszák végére ér, visszakanyarodik a jó, az egyszerű, elnyűvetlen alapképhez: „Melyik pillanat... az ■■ ■ amikor utol szór / szakadt a láng az omló polctól?” A levelek piros és sárga „rakétái”: nem újszerűek, ám a kifejezés nem bukik bele ebbe sem, hiszen a második versszak záró sora természetes, láttató: „az ősz I ■ • • nekiveri a kapurácsnak” az avart. Itt-ott felsejlik Jékely, a közvetlen a háború utáni Nemes Nagy Ágnes hangja. Megvoltak tehát a jó nyomok, melyeket Cserhát talán követni tudott volna; vesztesége, hogy másfelé kanyarodott. Örök nosztalgiája adja igazságát: hogy mégsem szakadt el igazibb esélyeitől, s ez számos versben jól térül meg.

Remek kép, bármikori telitalálat (Petőfi századáé csakúgy, mint a mi századunk derekáé), ahogy ez az ősz-vers zárul: „Megint egy ősz. És így szalad el. / Le-leül, de nem fogja a hely, / állva iszik, néz a fogasra: f ott van-e a botja, kalapja. / Ez is itthagy — mondom sötétlőn —, / hallom, mikor lemegy a lépcsőn.” Nem mondhatni mást: ez a Cserhát József a legkomolyabb esélyekkel indulhatott volna egy jelentős, nemcsak értékőrző pálya kaptatóin is tovább; valamiért ez azonban elmaradt.

Ahogy a Sorbanállás vigaszért ilyen természetes versbeszéddel zárul: „műgonddal hajt az örök fű — / leköti bennünk a sivatagot”, sajnáljuk, hogy Cserhát azt a roppant műgondot, melyre verselői tehetsége, kultúráltsága, kifejezésbeli magabiztossága képessé tehette volna, nem mindig érvényesítette önmagával szemben. S bár „sivataggá” vált volna költészete, a szó jó értelmében, akkor most érdességei, ridegségei tanulságosan messze túl mutatnának; ám a kimenthető értékek tudatában így is magasabb helyre kell tennünk őt, mint ez a feledés-állapot. A veszedelmes ősz című verséből ilyen részek idézhetők: „A nyírség erdejében megzörren most a keshedt / Fenyőtoboz, s penészrojt, pókháló lesz az úr, / Az óriás lapuk is lankadtan összeesnek, j Bár száruk reggelenkint harmat alatt lazul.” Ez a versszak oly sok vonatkozású, s akár itt is értelme van, tallózásunk során: „Gyanútlan nyíri ember, beomlik rád az ablak, / De meglátod: romok közt elveszni mégse hagylak, / Padlástapasz hiába roskasztja asztalod: / A kínok kusza görcsét szelíden elsimítom / Halántékod felett, mint vakondtúrást a síkon, / S csuklódat elkötöm, ha kezedből vér csorog.” Líránkban sokan jutottak el ettől a Kosztolányi-teljességtől (a hangétól, a követett-átvett tartásétól) a szikáran és teljesebben eredeti hanghoz, ami az utolsó évtizedeknek követelménye volt; Cserhát József mintha itt zökkent volna ki arról a pályáról, mely a szabálytalanságokat amúgy is őrizhette volna, s nem kívül hordva, költői sorsként, hanem a versek

31