Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 2. szám - Tandori Dezső: „Hogy emlékét megőrizzük, érdemeit tudatosítsuk”

lentős költői tehetséget. Ám ez a pásztorvers, a valamelyest tartalom-elmondó má­sodik versszak után („Nyájam a csillagok / a szabad ég alatt vacog. / Szivében nincs harag”) váratlanul felcsap, s nem is azzal, hogy leszögezi Cserhát: „nap­számosa vagyok a versnek, / nem fejedelme”, hanem az igencsak metsző élű, ön­ismeretre kényszerítő kérdéssel: „Hallod-e, / pajtás, / te ki vagy?” Majakovszkij hangja? Nem egészen. Cserhát hangja ez, benne a közvetlen hatás igényének né­mely buktatója, de az ilyen versek sokszor többet mondanak el a poézis bizonyos tartásainak lényegéről: ha én vallók, mondja a költő, akkor te, olvasóm, te, pálya­társam, te se akarj különb maradni a hallgatásoddal vagy a fejedelmeskedéseiddel; akkor hát nézzünk meg téged is, vagy-e egyáltalán valaki. Ezt a Cserhát-részletet, hadd mondjam így, emlékezetem gyűjteményében mindegyik más előtt őrzöm e kötetből. Az Idő nagyon szép vers, irodalmunk egyik becses elégiája. S annyira „tárgya­­nincs”! Mert az idő (az „Idő”) ugyan kicsoda? Érdemes megszemélyesíteni? Az elvesztett gyerekkor, szülők, a kapcsolatok evidenciájába vetett hit? Marad itt maga a fogalom, mintha valaki-valami lenne; de a személy, a költőé, igen eleve­nen kibomlik előterében. A hangütés azonnal megnyeri vonzalmunkat: „Kezdetben többet törődött velem . .Érezzük, hogy valakinek itt valami eléggé fáj, de már fegyelmezetten tudja közölni, nem rohan le minket, már az alkotás szabályai ér­vényesülnek, feszengéseket oldva, ugyanakkor a kimódolatlanság, a spontán szó ereje is hat. Művészi egyensúlyt érzünk, és a vers nyomban figyelemre késztet. „Étvágyaimat is tőle kaptam”, mondja erről a „valamiről” (mely mint egy jó édesanya, volt hozzá), „traktálni sose volt lusta, / se fáradt. . .” S akkor („gyors napok útján”, ez a kifejezés fájdalmasan jelzi a vers kikalapálásának kis elnagyo­­lását is!) „szakított velem, kurtán-furcsán / magamra hagyott: / kifelejti cipőmből a fűzőt, / paplanomból a pelyhet, / bordám alól a szívverést, / s befelhőz eget, csillagot”. Ez kiemelkedő szép lírai hely, megrendítően szerény, visszafogott teli­találat: a költészet legjavából. A Biztatás, lefekvéshez az emberi párbeszéd egyszerű, erős hangján szól. Ke­rüli a művi választékosságot. Csakugyan az, ami: hétköznapi. Vállalja ezt a meg­­dolgozatlan, jól-rosszul prózai versbeszédet; s épp ez a merészség hoz létre va­lami értéket, eredeti-félét, erőset. Szülők és gyerekek eltávolodása az egyik téma, s a keserűség kijózanodása: „Viszonyom van az árvasággal”, mondja társának, „kikezdett velem. / Teneked kid van? Keress valakit, / ide is fekhet, meg is oszt­hatjuk / vele ha tetszik, a takarónkat." A következő két versszak itt nem lebonyo­­lítás-szerűen, hanem igen nyersen, metszetten, szűkszavúan (bár továbbra is a keresetlenség jegyében) valósítja meg, amire a vers vállalkozott: „Asszony, siess. Ne késlekedjünk. / Lökd oda a lakatnak a kulcsot: j zárunkat a ládán / hadd nyitogassák.” S egészen messzire jut (kiábrándultságában? inkább felnőtt önisme­retben) ez a legkeservesebb, tömör Cserhát-versszak: „Róluk beszélj, a gyerekek­ről, I akik egy buta temetés után / okosan összesúgnak: / könyökig járnak batyu­inkban, / fogason hagyott ruháinkat / megtapogatják. Kizsebelik.” Erős, jó költé­szeti hangütés? Inkább: fontos, kemény beszéd. Önnön legjava lehetőségéig emel­kedett vele akkor, amikor ezt írta, Cserhát József. A „buta” egy pillanatra meg­29

Next

/
Thumbnails
Contents