Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 2. szám - Tandori Dezső: „Hogy emlékét megőrizzük, érdemeit tudatosítsuk”

zsefnél lényegében inkább csak vonalvezetésű „téma-megoldás”; ám e részletek valódi költői erő (így nem mindig megvalósult) lehetőségeit mutatják.

Egyik legismertebb képe: a cigaretták koporsószegeiről. A vers a Három kiváltság. Szerkezete szép hagyományú. A három részre tagolt költemény így kezdődik: „Az ólmot öntő jóslata: / hamar bevégezem életem.” S ez visszatér a harmadik szakasz elején. Egy mozzanat már változik, mert a kezdet szava ez: „Kívánjak néki annyi jót, / amennyit ő nekem?” A befejezés (megint a vers lebonyolítása után) a jókívánságok tárgyában óvatos álláspontot foglal el (vagyis bejár egy kis gondolati pályát), s ezért óvatos a költő, kinek mit is kívánjon; mert úgy érzi, valami bántja őt, valami kizökkent, talán természeténél fogva, átéli a kallódás szomorúságát, s ezzel magyarázza enyhe önpusztítását: „Nem mondom én ma senkinek, / hogy füstöt bodorintva / ismerje meg, miért verek / ötven nikotinszeget / ijedt szívembe naponta.” Kosztolányi és József Attila világának új, nem sok áttétellel, tehát már-már friss forrásból jelentkező, emlék-idézése ez.

A mindennapi életből merített hasonlatai, ha nem épít is következetesen verset egy-egy választott alapmotívumra, igen gyakran megtagadónk, többek a puszta ötletnél. S van Cserhát József költészetének valami mélyen fájdalmas alaphangja, melyet a kifejezés esetlegességei és olykori esendőségei nem takarnak el: mintha vonulatként, testet öltve jelentkezne már-már ez a hang-telér a versben. Sajnos, igen sokszor csak betemetve (s nem feltárva! pedig oly kévésén múlna; ám hogy mi a kevés és mi a sok, rejtély marad; ez a költő ilyen titkot is a maga rovására őríz, a kallódásnak hű képét másolja át műveibe is, fájdalmunkra). Ezért kívánja el a „sereghajtók” sorsát (valami évelő bajnokságból), mondván: „Sereghajtók, akik a lista legalján J harcoltok a kiesés ellen. . ” Milyen tökéletes emberi hang! Hibátlanul szól benne értelem és érzés. Egy versszak így maradéktalan egész: „de jó nektek, mert jövőre már / alacsonyabb, másik csoportban / döngetitek a jövő kapuját.” Ha ez az utolsó kifejezés sikerülhetett volna egy kicsit másképpen is, ne feledjük: a sport nyelve ilyen megfogalmazásokkal él, és Cserhát arra a fájdalmas alaphelyzetre tapint rá, ami az efféle „kiesőjelölt” csapatoké. Most pofozógépek a magasabb osztályban, de lent, a szerényebb csoportban, kimagaslóak lehetnek (ez nem mindig igaz azután; néha széthullnak az ilyen csapatok, mielőtt a diadalmas visszajutás lehetőségét megkapnák).

Másutt hirtelen indulatkitöréseket rögzít; ám az önfegyelem szavai sem hiányoznak olyankor, s igen találó kép például ahogy egy ilyen felcsattanás versének „mellékdalaként” közli: „Gyufával játszó kisfiad alatt / meggyullad a szalma... / ne haragudj”. József Attila hangjának kései folytatója itt; bár ez a fogalomkör mintha eleve nem bocsátaná.

A Pásztor című vers tömören, nagyszerűen indul: „Kutyám a rongált idegzet, ! veszettül mégse harap. / Bekaparja, kikaparja / a fagyott madarat.” Ilyenkor jut a legmesszebbre, igazi lehetőségeinek közelébe: amikor a líra természetességére bízza magát, arra, hogy a kép majd kifejezi a megfogalmazhatónál mélyebb közlendőt. Ez a kutyás-madaras kép is rendkívül újszerű, mindent elmond egy állapotról, sőt, az emberi lélek alapvető helyzeteinek egyikéről. Az efféle versszakok bizonyítják a teljes versnyi elkallódások mögött fájdalmasan rejlő igazi, je28