Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1980 / 2. szám - Csűrös Miklós: Két költő: Fodor Andrásról, Bertók Lászlóról

tömörségét vállalva, legszívesebben Arany János-inak neveznék. Ez a humor a tragikus-keserű illúziótlanság fonákja, olyan szemlélődések hangulati-stiláris tük­re, amikor a költő az el nem ért eszmény helyett az elért, a megvalósult ered­ményt, annak tragikomikus törpeségét veszi szemügyre, és hozzáfűzi megjegyzé­seit. Irodalomszervezői ténykedését pl. „titoknoki szolgálatnak” nevezi, és kicsi­nyítő öniróniával beszél intézkedései jelentőségéről, szóhasználatában is, de lég­ióként a vállalt mandátumhoz fűződő fanyar viszonyában nyilvánvalóan az aka­démiai tisztviselő Arany visszás érzéseire célozva. A szorongásba áthajló iróniá­nak emlékezetes példája a Csontváry jajcei festménye által ihletett vers, ahol az útrakelt és célhoz ért ember, mielőtt végleg eltűnne és cölöppé merevedne „se­­folyó-se-út félhományban”, csak olyan kétségbeesetten suta jelet tud adni önmagá­ról, hogy „belecsobog a folyóba / szamara farkát megszorítja / ordítsa el megér­kezett —”. Javítani akaró szenvedély, bosszús türelmetlenség a közhelyek és álmegol­dások kipusztíthatatlansága miatt, a mechanizmusok működésébe belelátó intelli­gencia: Bertókban együtt vannak egy jelentékeny szatirikus tehetség kellékei, s úgy látszik, a tapasztalat, az alkalom sem hiányzik e készségek működtetésére. Erről tanúskodtak már Arcok, betűkkel cikluscímmel összefoglalt portréi, ame­lyek a javíthatatlan csökönyösség, az önmagán változtatni nem tudó merevség ön­védelmének közös nevezője fölött a társadalmi, erkölcsi, lelki torzulások panop­tikumának szellemesen karikírozott alakjait sorakoztatja föl. Néha olyan látszat keletkezhet, mintha a gúny nyilait előszeretettel lődözné ún. vidéki-városi jelleg­zetességekre, helyi tünetekre, pedig Bertókot, megfigyeléseinek közvetlen szár­mazási helyétől függetlenül, országos „provincializmusok” érdeklik, s ha a „mi kis városunkat” emlegeti, egyáltalán nem csupán egy meghatározható megyei centrumra gondol. Hiszen a „zárt kertekben és a nyitott kérdésekben” naponta kezdett „bővített újratermelés” mindenütt a pontos válaszok óvatos becsukódásá­­val szokott végződni, s a közvilágításról másutt is több szó esik, mint a megrázó, fölháborító tényekről vagy a tiltakozásról. Mellesleg az „idegenvezető”, akinek szövegeiből az idézetek származnak, maga is a pompás alakteremtő lelemény ter­méke, ő csak narrátor, Bertók átlát rajta, s monológja révén mintha a számító lo­jalitás meg az idegen látogatóhoz simuló hajlékonyság összebékítésének esendő taktikusát is leleplezné. Füst Milán egy esztétika kulcsszavaiként emelte ki a látomást és az indulatot, s mindenesetre valamely költészet lényegéhez segíthet közelebb kerülni, ha e két komponensét, vagy kissé másként fogalmazva: képalkotását és dikcióját próbál­juk meg leírni. Bertók sokat merített abból a jobb szó híján népies-szürrealisztikus­­nak nevezhető módszerből, amely váratlan, hatásos metaforákkal, erőteljes ké­pekkel akarja helyettesíteni vagy sugalmazni a fogalmi nyelv számára hozzáfér­hetetlen jelentéstöbbletet. Olykor halmozza a távoli asszociációk által lazán ösz­­szekapcsolt, mégis egy irányba sodró képeket („olvad a csontok kormozott hava / hajt nyelvet zöld kerekeket / őzek szemébe csapódó ágat / béklyózott gépeket / hajtja a mese nélküli mesét / Prokrosztész újabb szerkezetét”), máskor egyetlen fölvillanó metafora világít meg egy részletet a környező homályból: „Beesett sze­mem világ gödre / feltöltve fénnyel mindörökre”. Az utóbbi két sor hatásának, egyáltalán önálló vers-mivoltának titka talán onnan fejthető meg, hogy a belé io

Next

/
Thumbnails
Contents