Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1980 / 2. szám - Csűrös Miklós: Két költő: Fodor Andrásról, Bertók Lászlóról

rejtett portré és ellentét minimális eszközökkel sejteti a kicsinek és nagynak, résznek és egésznek, mélynek és magasnak, külsőnek és belsőnek, homályosnak és világosnak egybeesését. A kép mégsem misztikus, megfigyelés áll mögötte, a gödör is megtelhet fénnyel. Bertók legjellegzetesebb metaforái majdnem mind így egyensúlyozzák egymást a bátor elvonatkoztatás meg a tapasztalati hitel kétszárú mérlegén. Ha a szabaduló ember tarkóját megzizzenő lőlapnak nevezi, a meghökkentő azonosításban életrajzilag visszanyomozható élmény koncertrációját gyaníthatjuk; ha a Kockakövek ciklus élén ez a helyzetmeghatározás áll: „Megérint, bemér a béka szeme. / Itt állok, potUosan szembe vele.” — akkor a kissé drasztikus szólásra is gondolhatunk, amely szintén a béka helyzetéhez viszonyítja az emberi nyomorúság állapotát, de a „bemér” szó műszaki-katonai jelentésének atmoszférájától sem tudunk elvonatkoztatni. Különben az egész versfűzér kitűnő példája annak, hogy a modern közérzet-líra hogyan olvaszthatja magába — s épp a képek, a metaforák fölidéző szuggesztiója jóvoltából — a belső tapasztalatként hordozott, valóban gyökeres és átfogó természet-elményt és népiséget, a sötétben a lovak ösztönére hagyatkozó kényszerű paraszti bölcsesség emlegetésétől a kút mélyéről a teliholdra tutuló szédült kutya hasonlatáig, és tovább.

Bertók versbeszédét, hanghordozását annál nehezebb röviden, kevés példával jellemezni, mivel hajlékonynak, rugalmasnak mutatkozik, megvan benne, de sokféle változaton csillan át a személyes intonáció eredetisége. Csak másodlagos következménye ennek az elasztikusságnak, hogy sokféle külső formát használ, a kötött metrumot lazább törvényű szabad verssel és költői prózával váltogatja, aforisztikussá zsugorított rövid költeményt éppúgy ír, mint több száz sort hömpölygető líriko-epikai ciklust. A variánsok mögül azonban közös vonások derengenek elő, mindenekelőtt az, hogy Bertók nem a nyelvi fesztelenség, a sima elegancia eszményét célozza meg, szereti érzékeltetni — s ez korántsem ellentétes a verset véglegessé csiszoló műgonddal — a szavak súlyát, a kifejezésért folytatott küzdelem erőfeszítését. Arra a Démoszthenészre hivatkozik, aki a hagyomány szerint a tengert túlkiabálva és nyelvében kaviccsal képezte magát dadogóból rétorrá. Szókincsében vegyes eredetű és stílushatású rétegek tömörülnek össze, néhány soron belül követhetik egymást „seggnyaló tükrök”, csipkés bugyik és „oltárok fölött összehajló” kápolnavirágok, általában szalonképtelennek tartott nyelvi durvaságoktól sem riad vissza, ha a kifejezés érdeke úgy kívánja. A feszültséget, melyet a metaforák között szándékosan hagyott hézagok keltenek némelyik versében, tovább fokozza a mondattani töredékesség tendenciája, az állítmány elhagyása, a határozószók, névutók grammatikailag szabálytalan önállósítása, kaotikus közérzet kifejezése és bírálata célzatával: „Párhuzamosan. Között.”, „csak a széléig csak mellette”.

Másrészt Bertók a „megváltó zene” élményének is beavatottja, s olykor szárnyalóbb dallamokkal, lágyabb futamokkal ellenpontozza a disszonancia, az érdesség effektusait. Ha akarja, a gondolatpárhuzamok, az alliterációk, a szapora ritmus költői mágiája révén föltámasztja és fürge táncra perdíti édesanyja vései birodalmának, az ősképletszerű „otthonnak” tárgyait, máskor a szonett „ezüst szelencéjét" vési mintaszerűvé, e műfaj legtechnikásabb mai mestereinek színvonalán érzékeltetve (már-már mintha parodizálva is) az erkölcsről való gondoskodás korszerű komplikációit, s kifejezésük túlfinomított színtaktikai, versmondatII