Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1980 / 1. szám - Kerék Imre: Martyn Ferenc: Töredékek
ven, bizonyára sokszor sétált az árnyas szántódi erdők öreg fái alatt”; „szorgalmasan gyűjtötte... az akkori népdalkincs virágének-átiratait"? Vajon ironikus felhanggal kell olvasnunk az ilyen mondatot: „Az újabb idők legjelentősebb emléke a szántódi földosztó balta ... A szántódi apátsági birtokot ezzel a favágítóról felkapott baltával osztották ki 1945 tavaszán”? Lehet-e komolyan venni a történeti forrásközlés ilyen kommentálását: „A Szántódon összeírt (az 1211-es összeírásról van szó) jobbágyok és udvarnokok neveit szó szerint közöljük, hogy e régi szép nevekben gyönyörködhessünk"í Természetesen nem ötletszerűen választottam ki ezeket az idézeteket, de az sem biztos, hogy ezek a mondatok a legkirívóbbak a könyvben. Más olvasó alighanem más mondatok naívságán, tévedésén, pongyolaságán mosolyogna. Ennek ellenére: ne legyünk igazságtalanok. Megfelelő forráskritikával jól használhatók Pillér Dezső nagy szorgalommal, a „szakmai minimumot” is alig-alig elérő hozzáértéssel, de — ebben nem kételkedhetünk — tiszta szándékkal összegyűjtött adatai. Csakhogy: elvárható-e egy „népszerű-tudományos formában" megírt könyv minden olvasójától a „megfelelő forráskritika”? (Tévedések elkerülése végett: nem én, hanem a szerkesztő határozza meg népszerűtudományosnak a Pillér Dezső által írott munkát, hangsúlyozván azt is: „az egyes részek részletes, tudományos feldolgozása specifikus (!) szakemberek bekapcsolódását igényli”.) Elvárható-e a forráskritika ezer Martyn Ferenc: A róla szóló ismertető-elemző munkák - köztük két kitűnő könyv: Hárs Éváé és Tüskés Tiboré (egyik a Corvina kiadásában inkább festményeivel, a másik, a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum gondozásában, irodalmi kísérőrajzaival foglalkozik) után - végre egybegyűjtve olvashatjuk a kiváló, Pécsett élő Kossuth-díjas festőművész, Martyn Ferenc írásait, cikkeit. Igaz, könyve nem memoár (íróbarátai: Takáts Gyula és Tüskés Tibor hasztalan unszolták több ízben is, hogy írja meg emlékezéseit, mint Rippl-Rónai tette) - mégis, a szerény Töredékek címet viselő könyv lapjairól, mintegy apró mozaikkockákból egy kora képzőművészeti, irodalmi, zenei élegyanútlan olvasótól, ha még én, a néprajzi képzettséggel rendelkező, tehát nem egészen gyanútlan olvasó sem tudom egyértelműen eldönteni, hogy az egyébként sok tanulsággal szolgáló néprajzi fejezetek lényegest és lényegtelent, jól ismertet és ritkán közöltét egybeömlesztő adattömegéből mi vonatkoztatható az 1920-1950-as évek cselédjeire, s mi a környező falvak parasztjaira, (esetleg tanítóira)? Nem hiszem el például, hogy „karácsonyfát minden családban állítottak. Szaloncukorral, apró süteménnyel, cukorfigurákkal, színes üvegdíszekkel díszítették fel". De van-e jogom kétségbevonni, ha azt állítja a gyűjtő, hogy az általa közölt népdalszövegek vagy gyermekmondókák, betyártörténetek vagy találós kérdések, jellemzőek voltak a szántódi major cselédjeinek folklórjára? Joggal gyanakszom, hogy „A virágok elhelyezése a szabadban” című két rajzos táblán látható kaktusz, vízipálma, primula nemhogy a cselédek, de a gazdatiszt kertjét sem díszíthette. De következtethetek-e más vidékről ismert szokáselem itteni létére, ha egy hevenyészetten fogalmazott félmondatban olvasom: „Szilveszterkor a tollas pogácsa” volt a szokásos étel? A sok kérdés után végül egy állító mondat: mindezt nem könyvkritikában, hanem lektori véleményben lenne jó elmondani. Ha másért nem, a vidéki könyvkiadás oly sokszor (és rendszerint igazságtalanul) kétségbe vont értékei védelmében. (Kaposvár, 1978.) SZILAGYI MIKLÓS Töredékek tében, társadalmi, esztétikai kérdéseiben tájékozott nagy művész határozott, markáns portréja kerekedik ki. A tág tematikai skálán mozgó írások változatos műfajúak: kiállításmegnyitók, ünnepi megemlékezések, művészettörténeti összegezések váltják egymást kronologikus sorrendben. A századelőtől napjainkig terjedő, tapasztalatokban gazdag művészi pálya alakulását követve figyelemmel kísérhetjük Martyn Ferenc művészetfelfogásának, esztétikai nézeteinek érlelődését, kibontakozását. A század első felének nagy nevei (Rippl- Rónai, Fülep Lajos, Tihanyi Lajos, Zsolnay Vilmos) mellett olyan, a köztudatban ke-75
