Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1980 / 1. szám - Szilágyi Miklós: Piller Dezső: Szántódpuszta
dolatokat ébresztve és sugallva olvasóiban. Ilyen tekintetben a szerző adós maradt. Bízom benne, hogy - a bemutatkozáson túl - képes lesz olyan képi megfogalmazásra, amely kiteljesíthcti a már ma is fel-felcsillanó költészetét. A kötet megjelentetéséért dicséret illeti (laudanda est tarnen voluntas!) a kiadót, hiszen kettős célt teljesített vele. Egyrészt felvillantotta a város kulturális életének egy újabb színfoltját, másrészt viszont publikációs lehetőséget biztosított egy tehetséges, rokonszenves, induló költőnek. (Kapuvár város Tanácsa V. B., 1978.) ZENTAI LÁSZLÓ Pillér Dezső: A Balaton-környék látványosságai, múltba-ringató mutatványai - különösképp, ha gasztronómiai különlegességekkel is kiegészülnek! - előbb-utóbb bizonyosan felkeltik a robogó turisták és az őgyelgő üdülők érdeklődését. A szántódi uradalmi major idegenforgalmi és múzeológiai célú hasznosítását méltató első sajtóhíradások (kiváltképp a tv-riport) után nem nehéz tehát megjósolni: folyton növekvő tömegek lesznek kíváncsiak ... Mire is? Az errejárók nagyobb része alighanem ilyen érveléssel győzi meg útitársát: érdemes néhány méterre eltávolodni a fő közlekedési úttól: „Álljunk meg az évszázados jalak alatt, és forduljunk be a pusztára! Idilli környezetben mesebirodalomba lépünk. A puszta érdekes elhelyezésével, eredeti, patinás épületeivel, egész környezetével a hajdani jobbágyvilág nagygazdaságának emlékét őrzi.” Az így fogalmazott előzetes várakozáson természetesen mosolyognak néhányan, de inkább elnézően, mintsem fölényesen. A stiláris finomságokra érzéketlen és agrártörténeti kérdésekben is nehézkesen tájékozódó turista miért ne mondhatná „jobbágyvilágnak” a feudalizmust, „nagygazdaságnak” a feudális nagybirtokot, az uradalmi központot? Miért ne gondolhatná mesébe illőnek az uradalmi cselédek életét? Ugyan miért várjuk a turistától, hogy ismerje például ezt az 1906-os újságcikket: „Három-négy család szorong egyetlen egy szobában, melynek nedves fala téli időben sokszor fehérük a zúzmarától. A béres és fia kint hál a meleg istállóban, a vályú alatt, de az asszonynépség és az apróság hering módjára beszorul a zúzmarás falak közé: a ragályos gyermekbetegségeknek valóságos fészkei ezen lakások.”. Legyünk elnézőek: nem ezt az újságcikket, de Illyés Gyulát sem olvasta feltétlenül mindenki, aki majd a pusztára elvetődik! Szántódpuszta Aki elnézően mosolyog, és a tájékozatlan turista naív lelkesedését mentegeti, nyilván arra gondol, hogy rögtönzött közvéleménykutatás közben, ötletszerűen jegyeztem fel, valahol Szántód környékén, a kipécézett mondatot. Sajnos nem . . . Pillér Dezső invitálja eképpen a gyanútlan olvasót Szántódpusztára! Abban a kismonográfiában, melyet a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum kiválóan időzítve (röviddel a műemlékileg helyreállított épületegyüttes átadása előtt) megjelentetett, remélvén (amint Honfi István múzeumigazgató írja előszavában), hogy „ráirányítja a közönség figyelmét a pusztára, s további kutatásra, tudományos publikálásra serkenti a szakembereket”. Egy ügyetlenül fogalmazott mondat természetesen nem minősítheti a könyv egészét, a gyanútlan (a „nyugalmazott általános iskolai tanárokat”, a szorgos gyűjtést és lokálpatriotizmust viszont módfelett tisztelő) olvasónak mégis éppen elég ahhoz, hogy gyanakodni kezdjen. Hátha nem véletlen elírás, tanító bácsis irodalmiaskodás? Ha véletlen, ha elírás, túl sok van belőle ahhoz, hogy elnézőek legyünk. Mert hogyan értsük, hogy a cselédlakásban „valamikor nyolc jobbágyasszony hajladozott a sározott tűzhelyek körül”; egy lakásban „nyolc összeköltöztetett jobbágy vagy cseléd családja lakott”? Valóban nem tudná Pillér Dezső, hogy az uradalmi cseléd és a jobbágy nem szinoním fogalmak? És hogyan értelmezzük a kapitalizmuskori cselédélet ilyen idilljét: „És a nép, a hajdani jobbágytisztek (?!), udvarnokok (?!) késői unokái. . . végre biztos gyökeret vertek ezen a birtokon, mely erejüket kihasználja ugyan, de este a cseléd mégis elégedetten törli le homlokát, ha meglátja családja asztalán a párolgó ételt, s megeszi a kenyeret . . .”? Mondanak-e valamit is Pálóczi Horváth Ádámról, a puszta hajdani bérlőjéről, leghíresebb lakójáról ezek a lírai szóvirágok: „csapongó, költői leikéhez bi-74
