Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1980 / 1. szám - Zentai László: Büki Attila: Arcomon szél söpör
zölni kellene. Mindenképpen folytatni kell a kitartó gyűjtőmunkát és a magas színvonalú kiadványsorozatot. Büki Attila: Arcomon szél söpör Kapuvár város Tanácsa kiadásában megjelent reprezentatív kis kötet — Ányos Imre 11 grafikájával - Büki Attila 25 versét tartalmazza. A kötet megjelentetése már csak azért is figyelmet érdemel, mert a várost és környékét - a Hány Istóktörténetek irodalmi vonatkozásai mellett - elsősorban népművészete, népi kultúrája tette, s teszi ma is ismertté hazánkban és határainkon túl is. A kötet borítójának füljegyzetén így vall a szerző: „Az első kép, amire emlékszem. 2 éves koromból maradt meg bennem. Napsütötte nyári reggelen csöppnyi udvarunkon topogok a virágágyak kis ösvényei között, felettem a szőlőlugas kacsos indái zöldellnek. A házfal melletti méhkas szinte ontja méheit a meggy-, alma- és diófára. A szülői ház folyosóján nagyanyám ül szemben az ablakkal. Hályogos szemével bár nem lát engem, ahogy betopogok, de zörejeimre felfigyel, s karjára emel. Valami dalt énekel...” Ez az önéletrajzi részlet - úgy érzem - elegendő bizonyítékot szolgáltat arra, hogy később felfedezhetők legyenek a kötetben szereplő versek megírásának indítékai. Nevezetesen azok, amelyek a természetes „alkotói kényszer” mellett, a megélt és átélt eddigi élet tapasztalatainak megörökítésében tükröződnek. A versek jellemzői: balladai tömörség, képi és gondolati összefogottság - bár az utóbbi nem érvényesül minden költeményének konstrukciójában -, valamint a tiszta és őszinte emberi szó. A kötet egészét pozitív értelemben vett kevésszavúság — s ez alatt nem szűkszakvúságot értek! — hatja át, jól párosulva a képi megjelenítés lehetőségeivel. „Apám halált hoz az arcod / megeredt esőt a reggel” - írja nyitóversében, hogy aztán a vers második szakaszában a kép ívét tágasabbra bontva, további asszociációkra adjon lehetőséget az olvasónak: „utcánk fái elszeleltek / fehér haván a teleknek”. Szokatlannak látszik ez a költői kép, de bizarrságában ott rejtőzik a világ kietlen pusztasággá válásának lehetősége; a felelevenedő emberi és családi fájdalom poétikus megnyilatkoztatása a vers záró soraiban: „csöndes széllel a szívembe / földjükről jön épp az ének”. Balladai hangulata mellett, költői erőt sejtet az „Akkora volt” - című verse, de ugyanez elmondható a „Karácsonyi levél” - címűről is. Utóbbiban fájó rezignációval érzékelteti a katonaélet magányérzésének elhatalmasodását. Büki Attila nem viaskodik bonyolult emberi-költői gondolatokkal, verseiben dalszerűen, szinte már-már lehelet láttatóan tiszta kifejezésmódra törekszik. Megjeleníti gyermekkora és ifjúsága szűkebb vidékét, Bük községet, szülőfaluját, a Répce partját, édesapja cipészműhelyét, örökké dologra termett édesanyját, tovatűnő lányok szerelmeit és költőbarátait. Érdemes teljes egészében idézni a Szajki sorok című versét: kék vizeken ringanak a tavirózsák zöld hínárok bennük él most Rózsa arca úszva ággal úszna partra virágtépő vörös víz ez temetője Rózsa lánynak sírja már csak szívem lehet megméretett életének Hasonlóan szép az ízes Mihály emlékére írott verse (Feljegyzés 1973-ból), amelyben naplószerű egyszerűséggel emlékeztet arra, hogy „Költő járt erre” - és- „Azóta cseng itt a harangláb”.......Azóta motoz a szél”. Büki Attila tehetsége, képteremtő ereje vitathatatlan, mégis meg kell említeni a hiányosságokat is. Többszöri végigolvasás után, a kötet verseiből kiérezhető, hogy a szerző biztonságos, kitaposott utakon jár, nem tesz kísérletet arra, hogy a perifériákra merészkedjék. Mintha félne a lélek mélységéig hatolni, pedig erényei, lehetőségei adottak. A gyűjtemény néhány versében a képek megmaradnak egyszerű, tényközlő mivoltukban, holott Büki Attilának arra kellene törekednie, hogy költői képteremtő erejét felszabadítsa, ezzel gon-73 (Kiadta a Tolna megyei Tanács V. B. Könyvtára. Szekszárd, 1979.) VOIGT VILMOS
