Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1980 / 1. szám - Bebesi Károly: Kende Sándor: Mondani valamit
(Szépirodalmi, 1979.) A szép kiállítású könyv borítólapját Martyn Ferenc „Emlék - kék láp" című festménye díszíti. KERÉK IMRE Kende Sándor: Mondani valamit A Mondani valamit - Kende Sándor új novelláskötetének a címe - enyhe egyszerűsítéssel a szerző alapvető írói szándékainak összefoglaló jellegű megfogalmazása is. Ez a slogan-szerű definíció azonban önmagában üres közhelynek volna tekintendő, ha Kende - kötete tanúsága szerint - nem venné eleve komolyan a „közhelyeket”, az élet közhelyeit, amelyek sohasem az olcsóak közül valók. Ezek a közhelyek vesznek körül bennünket, ezekből indulnak ki és végül is ezekbe torkoltának töprengéseink, könnyed, vagy nehéz dobbanású lépteink. Az, hogy valami „közhely”, nem ok arra, hogy elmenjünk mellette, kirekesszük a létezők, vagy a létezőnek vélt dolgok köréből. A közhely egyébként is a dolgoknak az az állapota, ami felénk fordul, ami nyilvánvaló. A kézenfekvő „hátoldalán” azonban mindig ott sötétlik az egyedi, a jellegzetes, a figyelemre, kiemelésre méltó, az a folyton változó alapréteg, amiben a mindenkori közhelyek megkapaszkodnak, amire rárakódnak, mint moha a sziklára. A Mondani valamit ebben az értelemben azt is jelenti, hogy Kende, amikor ír, csaknem a szó szoros értelmében beszél, elbeszél. És nemcsak beszél, hanem rendszerint „mond is valamit”. Történetei úgy maradnak meg az emberben, mintha hallotta volna őket valahol, valamikor. Hiányzik belőlük a könyvszag, a mesterkéltség, az irodalmi „mellékíz”. Nem használ „trükköket”, mivel nincsenek trükkjei, mint ahogy áttételei sincsenek. A közeg, amiben alakjai megjelennek, mozognak és élnek, nem tanúsít ellenállást az olvasóval szemben. Könnyen tájékozódhatunk ebben a közegben, amely a közhelyesnek mondott felszínt köti össze - mélyebben fekvő, mögöttes területeivel - egy félreesőnek tetsző kisemberi világgal, ahol köznapi emberek köznapi küzdelmeinek lehetünk tanúi, részesei. Ez a világ térben és időben egybeesik jelenünkkel és közelmúltunkkal. Egyik oldalról a második világháború sáros lövészárkai, másik oldalról pedig a régi és a mai Budapest, Pécs és Komló határolják. Ebből a világból általában a nyilvánvaló bontakozik ki, de valójában nem az mutatkozik meg. A nyilvánvalóhoz, a kézenfekvőhöz - a Kende Sándor kitaposta - jellegzetesen egyéni csapásokon, ösvényeken jutunk el. A háború - Kende által festett - fekete tónusú képei közül kiemelkedik a „Lírai" foglalkozás című tárca, amelynek hőse csendes óráiban kitöltetlen nevű fejfákra festeget feliratokat, mint például: Kis János honvéd (megfutamodó). Agyonlőtte Vitéz Bardóczy őrnagy 1944. augusztus 14-én... Hasonlóan emlékezetesek a Karácsonyi fogság és a Hol vagytok? című novellák, ezek a már-már Örkényien groteszk képek a kataklizmáról és bennünk tovább élő tehertételeiről. Ugyanide tartozik a Furcsa lány, mint a nyilas őrület zsidó-áldozatainak emlékműve. Napjaink közhelyszerűen agyonbeszélt és agyonírt témáját képezi a Komló-típusú városok perifériájának a világa és problematikája. Kende ezúttal egy - az új lakótelepen felejtett - fabódén át vezet be bennünket ebbe a világba, és annak „csőlakóival” fogalmaztatja meg ennek a világnak az - egyáltalán nem nyilvánvaló - ellentmondásait. (Az írástudatlan.) A Váci utcai kalaposüzlet sem tekinthető ilyen értelembn kevéssé ismerősnek - kívülről, a homlokzat felől. Kendének azonban a hátsó bejárathoz is van kulcsa. Onnan közelítve az üzlet belvilágához és annak hajdan élt, líraian finom elemekkel ábrázolt tulajdonosnőjéhez, nem várt kép tárul elénk. Ez a látvány önmagában is érdekes volna, az író azonban „megütközteti” egy ugyancsak hajdan volt sztriptíztáncosnő - nem kevésbé árnyaltan ábrázolt - alakjával, hogy végül is egy harmadik személy, egy magányos, öreg férfi drámáját pergethesse le novellájában. (Vetkőzőszám.) A Pisti apukája a kötet egyik legjobban sikerült írása, amely a Szenvedély nélkül? című írással együtt Kende Szembenézni címmel tavaly megjelent regényének az alaphelyzetéhez, az apátlanok, anyátlanok 7°
