Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1980 / 1. szám - Takács Lajos: Szikes tavak hajdani haszna

TAKÁCS LAJOS:

Szikes tavak hajdani haszna

Amíg az öntözés nagyobb mértékben ki nem bontakozott és a mélyebb rétegeket is megforgató talajművelés, a föld korszerű trágyázása, kémiai anyagokkal való kezelése meg nem honosodott, addig a szikes területeken — melyek pedig hazánk művelhető földjének nem kis részét alkották —, nagyon is kétes, bizonytalan terméssel lehetett számolni. Ha elegendő csapadék hullott megfelelő eloszlásban, a termés tűrhető, olykor jó is lett. Ha azonban az eső elmaradt és huzamos szárazság jött, a föld hamar kiszáradt, felülete megcserepesedett és rajta még a vad növények is alig-alig élhettek meg, de különösen nem az érzékeny kultúrnövények. Nem csoda, hogy a szikes, sivár földeket egyesek „istenátkozta földnek” nevezték.

Kevesen tudják ma már viszont azt, hogy nemcsak a fehér sziksót, hanem a szikes tavak vizét is hajdan hasznosítani szokták. Szikes területeken ugyanis e vizet adták sózás helyett a legelő állatnak, elsősorban a szarvasmarhának.

Az állat sózása a korábbi időkben egyébként éppenúgy az állatgondozáshoz tartozott, akár a tisztogatás vagy a rendszeres takarmányozás. Még akkor is, ha az állatokat idegen, messze falvakba adták legeltetésre, a tulajdonos fontosnak tartotta, hogy az állat megtekintésekor egyúttal sóval is ellássa, mely hitük szerint nemcsak étvágyát növelte, hanem fejlődését is elősegítette. 1750-ben például a Somogy megyei Zádorban lakó Tóth-Mihály János Istvándiba adta bérlegeltetésre marháit, és amint vallomásában megemlítette: állatai a legelőket „járván azokat gyakorta megtekintette és sózta...” De egy másik bűrösi pusztai lakos is arról tájékoztatott vallomásában, hogy ugyancsak az istvándi legelőkre adta bérbe marháit és „ott Lételekkor gyakrabban meg tekintvén, sózván...” viselte gondjukat. (OL., Esterházy cs. hg. á. It., 560/92/XV.).

De nemcsak a számosállatokat, hanem a kisebbeket, így például a sertéseket is szokták sózni. A Somogy megyei Bogáth pusztán tartott urasági kondák sózásáról kaphatunk viszonylag jó tájékoztatást Ns. Fercsák Antal volt ispán vallomásában, melyet 1768. márc. 10-én Bogáth és Magyaregres határainak meghatározása alkalmával tett. Mint elmondta: a határ közelében „a’ szép Ligetes erdőn sázatta a Bogátbi Uraságnak a’ rideg és gőbiil disznóit, úgy hogy maga Fatens Uram — mint olvasható a jegyzőkönyvben — gyakran ló háton ki menvén, boly busz, boly buszon négy, több és kevesebb számú funt Soót Ló háton magával ki-60