Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1980 / 1. szám - Takács Lajos: Szikes tavak hajdani haszna

vivén, azon szép Ligetes erdőn Szeme láttára költött a pásztoroknak sózni..S mint hozzáfűzte, .. a Kis Kutak felé, a Csollyános mezzeje mellett volt ... Sózó helye Bogáthi Uraság s. v. Sörtvéleseinek és minden Héten kétszer Sóztak.. (OL., Esterházy cs. hg. á. It., 563/92/XIX.). A sózás többnyire vályúban történt, és mint a szövegből is kitűnik, állandó helyen, minek következtében néhol a hajdani sózásnak napjainkig is fennmaradt helynévi emléke, mint Sózó völgy, vagy Sózó fa.

Olyan helyeken viszont, ahol természetes módon rendelkezésre állt a só vagy a sós víz, ott a sózásra nem volt szükség. Gyakran előfordult az is, hogy az efféle szikes helyet még a vadállatok is felfedezték és látogatták. Pétervására határában, amint azt az egyik, 1777-es peres anyagban olvashatjuk, a határ egy részét „Fejér Széknek” nevezték, mely tulajdonképpen „Régi Időktiil fogva Les nevezetű hely is”, amint értesülhetünk. Mert ahogyan az egyik istenmezei tanú, a 90 éves Pócs István elmondta „hallotta Kovákon laktában” ő is, hogy „Szék hely”-nek nevezték, mégpedig azért, mert „Székes lévén, az Őzök és szarvasok oda jártak széket nyalni, a Puskások pedig — fűzte hozzá — Lesben mentek oda”. (OL., Processus Tabulates non Terminati 1760. T. 21.)

Érthető ezután, hogy a természetes szikes vizet a pásztorok is alkalmazták sózás helyett, és erről nem egy feljegyzés is tanúskodik. Különösen olyan esetekben szaporodtak meg az adatok, ha valamely legelőrészen nem akadt alkalmas szikes tó, és így a legelő állat tulajdonosának „engedelmet kellett kérni” a sziket birtokló helységtől. Ez történt 1810-ben is, amint a kiskőrösi Flintái Mátyás szavaiból értesülhetünk, aki elmondta egy kihallgatáson, hogy „midőn a’ Kötönyi Pusztát T. Latskovits Urnái szolgált, a’ nevezett Ur, minthogy Kötönyön Szék nem volt, a’ Kis-Körösi Biráktul kért engedelmet, hogy — mikor Marhái a’ Szegedi ut felé jártak — azokat ezen most kérdésben forgó részen lévő Székre, mikor pedig a Boglya Hegy felé jártak, akkor a’ Nagy Székre hajthassa itatni.. (OL., Inquisition Jur. T. R., 17/8891).

De a kecskeméti 71 éves Czirok Szabó András is azt vallotta, hogy jól ismeri „az úgynevezeett Tázlári Lapos, vagy Szék mellett lévő és a’ Szankiak által most deszkás Kútnak nevezett Kopolyát, melynél — mint vallotta — meg Székeztetés végett gyakorta megfordult...” S ezt azért tehette — amint egy másik tanú vallomásából világossá válik — mert „a Kötönyi Uraságnak megengedődött — nyilván némi fizetség ellenében — hogy meg Székeztetés végett marhájok által járhasson a’ Tázlári mind alsó, mind felső Székre...” (OL., Inquisitiones Jur. T. R., 17/4361).

Azoknak ugyanis, mint például a szankiaknak, akiknek „sem Székjek, sem itatni való vizek nem volt”, bérelni vagy legalábbis kérni kellett. Ha elmulasztották, a jogtalan szikeztetőt, mint határsértőt megbüntették, amint az pl. Celovszky András volt kiskőrösi pusztabíró szavaiból is kiderül, aki az 1811. ápr. 28-án Kecskeméten tartott kihallgatáson elmondta hogy „ez előtt mintegy 23. vagy talán több esztendőkkel is Kis-Körösi Puszta—Bíró korában a Szanki Puszta árendásának, Varga Istvánnak nyájából azért, hogy a Szánk felé való Tázlári Székre itatni hajtani bátorkodott, egy bárányt elfogván” elhajtottak, és amint hozzáfűzte: „ez ámbár Vargha István által vissza kérettetett, nem adatott vissza.” (Uo.).

61