Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1980 / 1. szám - Tóth Tibor: Föld és termelés
tés általában a földhasználat kiszélesítését kívánja. (A XIX. század folyamán pl. a termelésbővítés, az adott technikai szinttel összefüggésben, általában területbővítéssel járt együtt. Ez a „technikai kényszer” szolgált alapjául a majorság és jobbágy gazdaság közti, tulajdonjogi mezben megjelenő ellentéteknek.) Mindez ismét csak arra látszik utalni, hogy a föld a termelés tekintetében alapvető, de a gazdaságosság kérdését érintő nagyon vázlatos leírásunkból is kiderül, hogy indikativ szerepe mégiscsak a piacon gazdaságosnak elismert ráfordítások alakulásának van. Egyelőre ne döntsünk arról, hogy az a szerep milyen jellegű, hanem helyette inkább először elvi fejtegetéseink után próbáljunk gyakorlati fogódzókat keresni. Bácskai Vera és Nagy Lajos a Történelmi Szemle 1979. évi 2. számában közreadták egy rendkívül nagy méretű és jelentőségű kutatásuk néhány figyelemre méltó részeredményét. A szerzők egyébként nem kevesebbre vállalkoztak, mint arra, hogy a történészek által jól ismert 1828-as országos összeírás adatainak megfelelő elemzésével megkíséreljék lehatárolni a korabeli piackörzetek elhelyezkedését. Mindenki számára nyilvánvaló, hogy vállalkozásuk annál eredményesebb lehetett, minél több volt a felhasználható, összevethető, kapcsolatba hozható adatok száma. A szükségképpen nagy adatbázis elkerülhetetlenné tette, hogy munkájukba az eddigieknél hatékonyabb, gépi módszereket is bekapcsoljanak, s egyidejűleg kutatási stratégiájukat is úgy fogalmazzák meg, hogy az igazodjon a felhasznált eszközök lehetőségeihez. Az általuk alkalmazott, faktoranalízisnek nevezett eljárás nemcsak a kutatott jelenségek valamennyi meghatározó tényezőjét kölcsönhatásaikkal együtt tükröző eredményt adott, hanem olyan „melléktermékeket” is létrehozott, melyek bizonyos adottságok másoktól független vizsgálatát is lehetővé tették. E tekintetben különösen fontosak a kapott ún. korrekciós együtthatók. Anélkül, hogy különféle matematikai-statisztikai kérdések taglalásába feleslegesen belebonyolódnánk, elkerülhetetlenül szót kell ejtenünk a korrelációs együttható nem eléggé közismert fogalmáról. Két, egymással logikailag kapcsolatba hozható tendencia között — főként a társadalom és gazdaság körében — rendszerint kapcsolatot feltételezhetünk. E kapcsolat tartalmát legnyilvánvalóbban az jelzi, hogy egyik tendencia változása — a tendencia akár időben, akár térben nagy tömegben előforduló jelenségek döntően egynemű jellegét jelenti — a másik, vele kapcsolatba hozott tendencia változásával együttesen következik be. Növekedés együttjár növekedéssel, vagy csökkenéssel. Hogy ez az együttmozgás mennyire következetes, azt az együttható értéke mutatja. Ha egyik tendencia a másiknak „egy az egyben megfelel” — mondja a pongyola napi szóhasználat — akkor az együttható 1 lesz, ha pedig az egyik tendencia gyarapodása a másik kevesbedésével jár együtt, az előjel negatív lesz, másik esetben nyilvánvalóan pozitív. Egyértelműen következik a fentiekből az, hogy az együttható értéke minél közelebb van a nullához, annál esetlegesebb a tendenciák együttes elemezhetősége, illetve a nulla körüli értékeket nyugodtan tekinthetjük az együttes mozgás hiányának. Az eléggé gyakori félreértések miatt le kell azonban szögeznünk, hogy a kapcsolatok erősségét mutató korrelációs együttható (r) nem teremt a tendenciák között oksági kapcsolatot. Ha az (r) tehát 1 körüli, az nem jelenti azt, hogy a két 52
