Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1980 / 1. szám - Bencze László: Egy festő feljegyzéseiből
vatkozzam hát azok sorsára, akik nem programokat fiaztak, hanem fiakat nemzettek? Lehet, hogy ez ma már illetlenség és nem divat. De ki akar illendő és divatos lenni? Legyünk komoly munkásai, jó mesterei korunknak: ennyi a programom. S kívánságom: állják meg képeim úgy az időt, mint egy jó asztalos, egy kitűnő vaskovács munkája. A használati tárgyak? Pontosan! A lélek használati tárgyai. Lévén a művész a lélek mérnöke. A tárgyteremtés és az alakteremtés úgy függnek össze, úgy egészítik ki egymást, mint test és lélek, a szétválaszthatatlanok. Az igazi művészi magatartás tehát monista, megvalósító munkássága pedig dialektikus. Esküdve a maga igazára, nem válik sosem dogma hirdetőjévé: tudja azt, hogy az egész emberért való cselekvés olyan, mint a polifónikus zenei mű: minden hangszernek szerep jut a szolgálatra. * A kép szerves jelenség. Keletkezés-története van: genézise. Ám ez a festő tudatában sem feltétlenül vagy mindig lemérhető, tettenérhető. (Ahogy az anya sincs mindvégig tudatában magzata fejlődésének.) Valóság + festő-én + esztétikum egysége vagyok. Az egységben a törvény munkál, a mű törvénye, ez szab kifejezést a képnek. Súg néha a festőnek, mint Ábrahámnak az angyal. Van, hogy a lehunyt szem, a szendergő értelem villanásszerű jelenségként fogja fel azt. Ám úgy is van, hogy a valóság rideg tényei mondják, diktandóként, a kép lényegét. Visszájára fordítva néha a genézist: felgombolyítom a kép-keletkezés minden mozzanatát. Van, hogy eltűnődöm a képen: ezt én csináltam? Lehetséges? Hogy az ördögbe is? Milyen parancsra? S nem értem. Az életét teszi az ember a műre, egy életen át építve azt. Mert az igazi teremtés sosem képek, versek, zeneművek számtani összege. Beethoven összművében a IX. szimfónia, az öregkori öt vonósnégyes egy-egy elemének felcsillanása már 30 éves korában is jelezte az életmű boltozatát. * Az én igazi műtermem — de poklom, tisztítótüzem és paradicsomom is — az utca. Mondhatnám úgy is: a nyilvánosság. Ahol, s amelynek öntőformájába löttyintve ömlik, kavarog, sisteregve forr és formát keres, vagy formátlansággá oldódik szét az ember: minden dolgok mértéke. Mert hisz a világegyetem is tudatunk által kapja, még tudatunktól függetlenül létező mivoltát és megfogalmazását, vagyis létét is. Az ember: a világ-dzsungel összes létezőjének az összege. Ezért nem tudnék sem absztrakt, de nonfiguratív, szimbolista vagy szürrealista sem lenni: nincs szükségem jelkép-rendszerre, hiszen az ember önmaga szimbóluma, megfejthető jelképrendszere. Mámorom, alkoholom az ember. Az Ember, vagyis a külön ember; s az együtt-ember: a Sokaság. Az isten teremtője, az ördög kitalálója, a mennyet-poklot a maga zsigereiben megvalósító minden-amivan-létező. Ki csodálkozzék a kompjuteren, mikor az ember a csodálnivaló, aki azt létrehozta, kitalálta, működteti? ő — az ember — a kompjuter maga; mint 35
