Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1980 / 1. szám - Bencze László: Egy festő feljegyzéseiből

ahogyan a csillagokig száguldó űrrakéta is az Ember: az Ember agya, akarata, szándéka. Hal és madár, hüllő és négylábú, galaktika és sár, s minden, ami létezik: az Ember maga. Ki tudna valamit is a dolgokról, ha nem az Ember által? Az Ember tudása által?

Ezért elég nékem tárgyként és tartalomként, kipillantó nyílásként és megközelíteni való célként: az ember. S ezért nincs képzeletem, mert a mindent-elképzelőnél fantasztikusabbat az isten sem tudna — ha nem ő volna az ember teremtménye — kitalálni. Aki az embert fejti meg: megfejti az összes talányt. Aki az Emberhez közelít: a titok, a titkok lakatjához tartja kezében a kulcsot. Ez nem ezotérikus vagy transcendens filozófia. A transcendencia is az ember találmánya, annak ellentéte is. Piros és zöld, fekete és fehér csak együtt érthető, sőt érzékelhető; külön: soha.

Ez a létezés az én kalandom, képzeletem, poklom és menyországom. S amit ebből a kalandból a forma csapdájával zsákmányul ejthetek, ez az én képeim, rajzaim immanens tartalma. Ebben a világban élek. így minden, amit — jól, rosszul — csinálok: evilági.

(Feljegyzéseim egy részében utalok a „kiállításra”, mely kiállítás 1979. április—májusban volt a Műcsarnokban. Ügy volt, hogy e feljegyzések egyike-másika szedett szövege a kiállítás falaira kerül. Ebből azonban nem lett semmi. Ami a

szövegek lényegén nem változtat semmit; önmagukban is hitelesek.)

„Bakui Chán mecsetje’