Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1980 / 1. szám - Bencze László: Egy festő feljegyzéseiből
szerűsítéssel, persze, a művészettörténet nem élhet. Hiszen ez a re-, de- és generálódás számtalan átmenetet, átmetszést és — természetesen — búvópatakkéntműködést is felmutat. De kétségtelen, hogy a „nagy”, a „klasszikus”, az „örökérvényű” eredményeihez az általános emberi művészet mindig a „kép”-pé fejlődés csúcsán ért el. Bármilyen izgató a primitiv-, a naív-, az afrikai, a gyermekművészet, bármennyire is — a szellem nyelvének elízetlenedése idején — bizsergeti ínyünket (bizsergette Picassóét is, az „Avignoni kisasszonyok” bizonysága szerint): a legnagyobb korok legmagasabb eredményeivel, a totális művek képi értékével nem azonosak. Nem is egyenértékűek. Korunk — benne a magyar művészet jelenkora is bizonyítja — a kép-jelképjel degenerálódó időrendjében eljutott a jelig. A zsákutcának itt vége. A hullámvölgy mélypontjáról újabb hullámhegy indulása mozdul. Konok hittel hiszem: a teljes emberért vívott világméretű harcban a szocializmus művészének gyönyörű feladata: visszatalálni a ,,KÉP”-hez, a művészi alakteremtés mai teljességéhez. Ettől a feladattól — bár magam meg nem oldom -— eltántorítani csak a testi megsemmisülés üthet el. * Kiállításom anyaga — táblaképek, rajzok, mozaiktervek — kevés kivételtől eltekintve az utolsó 12 év eredménye. Képek és rajzok bennem úgy utalnak egymásra, mint idegek és izmok. A vonal idegrendszerével reagálok a külvilágra; a festmények e reagálás summája. Külvilágot mondtam. Az utalás definíció is: evilágiság, realitás, humanizmus jelölésére. Ha megfeszülnék, sem tudnék nonfiguratív lenni. Figura: alak: ember, méghozzá minden idegsejtemmel emberek között élő ember vagyok. Ez a tény determinál. Vagyis nem vagyok modern? Döntsék el a döntőbírák. Az ő dolguk a könnyebb. Festeni? Hajaj! Mindennap újra és újból kezdeni: magamat a világban, a világot magamban újrateremtve. Mindig szétszedni, mindig, újból: összerakni. így fogy és szaporodik az ember. Semmi más nem az én dolgom. És sohasem ugyanúgy; az „ugyanúgy” már séma. A művészet pedig újra-teremtés. Definitiv kinyilatkoztatások? A század első évtizedei fiazták őket: koca a malacokat. Az ember — de a művészet éppenígy! — nem definíció. Csak a kozmosz, a természet és a társadalom határozhat meg. Őseink, embertársaink, idő és tér szolidaritása. * őszinte elismerője — élvezője, sőt: a haszonélvezője — vagyok az absztrakt, nonfiguratív festészet eredményeinek. Rengeteg hangzást, festői leleményt, analíziseik során napvilágra jutott anyagot, értéket felhasználok magam is — szuverén módon, nyersanyagként — munkájuk eredményeiből. Céljukkal nem értek egyet! Szándékukat keveslem! A teljességre törés nem engedi, hogy beérjem azzal. S az az elszánt, soha fel nem adott hitem, melynek kényszeréből embert akarok teremteni. Képemre és hasonlatosságomra? — A művészet mindig is ezt cselekedte; nem adta, nem adhatta alább. Bizonyíték: a művészetek története. Hi-34
